A Gunsmoke című tévésorozat főszereplője után elnevezett Quentin 1963. március 27-én látta meg a napvilágot Knoxwille-ben. Gyermekként Los Angeles-ben lakott, ahol iskoláit is majdnem elvégezte. 24 éves koráig egy videótékában dolgozott, aztán 1990-ben elszerződött segédírónak a hollywoodi CineTel-hez, Lawrence Bender mellé. Ebben az évben kezdte el írni a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) című film forgatókönyvét, amit aztán ’92-ben vászonra vittek.

A Kutyaszorítóban eredetileg egy alacsony költségvetésű, fekete-fehér film lett volna, amit végül Harvey Keitel karolt fel, illetve Quentint is. Ugyanis a Tiszta Románc (True Romance) és a Született Gyilkosok (Natural Born Killers) forgatókönyvén kívül ez volt az a film, ami meghozta számára a közönség elismerését. Hónapok alatt kultikus mozifilm lett belőle és számos díjat (Avignon Film Festival, London Critics Circle Film Awards, Stockholm Film Festival), illetve jelölést (Sundance Film Festival, Toronto International Film Festival) is kapott. Már itt megjelentek a Tarantinora jellemző vonások, melyek máig végigkísérik filmjeit. Stílusa jellemzően amerikai: erőszakos, brutális és trágár. Nagy hangsúlyt fektet a dialógusokra, melyek úsznak a cinimuzban, beteg humorban. Filmjeinek főszereplői általában negatív hősök, és gyakran megjelenik bennük a western filmek szereplőire jellemző bosszúálló, magányos farkas jellem. Nem mellékesen pedig már itt is olyan neves színészekkel dolgozhatott együtt, mint Harvey Keitel, Tim Roth vagy Michael Madsen – hogy csak egy párat említsünk.

A Kutyaszorítóban viszont semmi sem volt ahhoz képest, ami két évre rá következett. A Ponyvaregény (Pulp Fiction) ugyanis Tarantino egyik legnagyobb és leghíresebb dobásává lett. A Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott mű ugyanis nem csak, hogy jóval több díjat – köztük egy Oscart is – hozott, mint elődei, de világszerte több százezer ember nézte meg a mozikban. A történet a ’80-as évek drogtól és diszkótól túlfűtött amerikájában játszódik. A főszereplők mind az alvilág emberi, egy kollektív szervezet részei, mégis saját sorsuk irányítói. Műfajilag nehezen behatárolható, ugyanúgy jelen van benne a francia újhullám humora, mint a Hitchcock-féle thriller, vagy a megszokott brutális akció. A kritikusok egyébként itt kezdték felismerni, hogy Tarantino majd’ minden filmjében utal, amit néhányan lopásként emlegetnek. Bár kétségtelen, hogy vannak lenyúlt részek, a végeredmény mégis zseniális és egyedi maradt. Még ebben az évben megjelent a Született Gyilkosok Oliver Stone rendezésében, amitől Tarantino teljes mértékben elzárkózott, ugyanis állítása szerint Oliver annyira átírta az eredeti forgatókönyvet, hogy az már nem tükrözte az általa kitalált irányvonalat.

Innentől nem volt megállás, a legnagyobb stúdióktól kapott felkéréseket nagyobb filmekre, illetve sorozatokra. Legtöbbjüket rendre visszautasította, de néhány sorozat megírásába belement. Aztán ’95-ben felkérték, hogy száljon be egy projektbe, melyben Quentinen kívül Alexandre Rockwell, Allison Anders és Robert Rodriguez vettek részt. A koncepció a következő volt: négy szoba, négy különböző történettel, négy rendezőtől. Bár a Négy Szoba (Four Rooms) fogadtatása nem egészen olyan volt, mint amilyenre számítottak, azért még így is emlékezetes darabja maradt a filmtörténelemnek. A rajongóknak ez után ismét nem kellett sokat várniuk, mert ’96-ban jött az Alkonyattól Pirkadatig (From Dusk Till Dawn), amely a Tarantino-életmű eddigi legvéresebb darabja. Igaz, Quentin itt csak forgatókönyvíró és nem rendező, de az első, ahol komolyabban is megmutathatta színészi tudását. A film máig sikeres, köszönhetően a morbid humornak és a pörgős akciónak. Itt is több stílust keveredik, kezdve a westerntől a vámpírfilmekig. Sajnos a film később a sikeres mozik halálára jutott, megpróbáltak belőle kihozni még két részt, természetesen kissebb költségvetéssel, kevesebb neves színésszel. Az eredmény olyan is lett.

Hogy Tarantino rendezőként ismét bizonyítson, ’97-ben elkészült a Jackie Brown, melynek alapjául Elmore Leonard “Rum Punch” című könyve szolgált. A film ezúttal eltér Tarantino korábbi munkáitól, a cselekmény kissé lassú, és sokkal több hangsúly van a dialógusokon mint korábban. A szokásos véres akció itt kissé háttérbe szorul, de a fekete humor és a frappáns szövegek így sem maradtak el. Mindent összevetve ez a mű egy sokkal érettebb alkotás, talán írásakor is benne volt a “majd én megmutatom” Tarantinóban, ugyanis néhányan korábban már kritizálták stílusát. Ezen alkotásával végleg meggyőzött mindenkit, hogy helye van a filmes szakmában.

Talán a sikerek megtörték, vagy egyszerűen csak ötlethiány lépett fel, de Tarantino egészen 2003-ig nem írt vagy rendezett újabb filmet. Társproducerként persze így is feltűnt pár helyen, de komolyabb munkát nem csinált. Aztán a 2004-es Cannes-i Filmfesztiválon bemutatták a hallgatás okát: ez volt a két részből álló monumentális méretű film, a Kill Bill. A történet egy anyáról (Uma Thurman) szól, akit vőlegénye (David Carradine) az esküvőjük napján fejbe lő, majd lemészárolja a násznépet. A mennyasszony csodával határos módon végül éledben marad négy év kóma árán, így miután felébredt álmából, azonnal nekilát kivégezni férjét és társait. A szereplőgárda ismét figyelemreméltó, Tarantino semmit sem bízott a véletlenre. A film az eddigieknél is több akciójelenetet tartalmazott, és jóval kevesebb párbeszédet, amiért sokan támadták. Western, leszámolás és akció a XXI. században. Bár a Kill Billért nem kapott akkora szakmai elismerést, mint korábbi munkáiért, de a közönség így is zabálta. Hatalmas promóciót kerítettek neki, így könnyedén visszahozta a ráfordított pénzt.

Innentől ismét pár év hallgatás, egyetlen komoly munkája csak a Hostel producerkedése volt, ami a film minőségéhez képest (túl) nagy sikereket ért el. Aztán 2006-ban elkezdett tervezni egy újabb projektet Robert Rodriguezzel, amelyben a régi grind house-féle Zs kategóriás mozik világát szerették volna visszahozni a vászonra. Ez magyarul azt jelentette, hogy mindketten leforgattak egy-egy filmet, lehetőleg hasonló stílusban, majd mindent közösen átrágva egyben kiadták. Amerikában a kettő egy egészestés mozinak számít, ahogy az a grind house filmeknél szokás, nálunk viszont a kettőt külön vetítik, bizonyos kultúrális különbségek miatt. Tarantino agyahagyottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Halálbiztos valóban tökéletesen követi ezeknek a nem túl magas színvonalú filmeknek az irányát, habár mégis hűen tarantinói.

Azzal kapcsolatban, hogy jelenleg min dolgozik, találgatások vannak, mint mindig. Állítólag egy második világháborús sztorin van készülőben, amelynek “a forgatókönyve még készül” – mondta, most októberben. Emellett lehet hallni még egy kung-fu film, a Da Zui Xia feldolgozásáról is, amiről legutóbb áprilisban mondtak bíztatót a Weinstein-fivérek. Mindezek azonban Tarantinót ismerve akkor lesznek biztosak, ha már a vásznon látjuk viszont – akkor viszont már halálbiztos.