Az amerikai akciófilm története során végbemenő változások egyik szép példája, hogy a röpke 22 évvel ezelőtt forgatott Fekete eső (Black Rain) mennyire gyökeresen más sok téren későbbi műfajtársaival összevetve. A ’80-as és ’90-évek fordulóján jellemző téma volt még az akciófilmek esetében is annak a kulturális és identitásbeli szorongásnak a megfogalmazása, amely a kétpólusú világ (USA és Szovjetunió) felborulásával az amerikai gondolatokban gerjedt. A Szovjetunió lassú agóniája érezhetően a végéhez közeledett, de ez nem azt jelentette, hogy a világ csúcsára Amerika kerül, hanem sokkal inkább segített észrevenni, hogy a Távol-Kelet hatalma már korántsem olyan távoli, mint azt gondolták. A bevándorlókkal és idegenekkel kapcsolatban napjainkig is megoldhatatlan problémákkal szembenéző amerikai társadalom számára semmi különös nem lehetett abban, hogy akár egy Leszámolás Kis-Tokióban során, vagy egy Nicoban töménytelen mennyiségű utalással szembesülünk a multikulturális feszültségekre. (Hol van még ekkor az Amerikai História X…)

Az előbb említetteknél azonban messze időtállóbb és minőségibb munkának tartom az ekkor már egy Szárnyas fejvadászon túllevő Ridley Scott 1989-es Fekete esőjét, mely azon túl, hogy még napjainkban, a DVD-minőséget épphogy megütő képeiben is egy látványorgia, történetében sem vall kudarcot 2011-ben. Mert bár lényegében arról szól a film, hogy a két gyökeresen különböző, de azért igaz barát New York-i zsaru (Michael Douglas és Andy Garcia) elkísér egy pszichopata jakuzát (Yusaku Matsuda) Japánba, hogy ott sitteljék le, aztán balul sülnek el a dolgok, az elmúlt évek akciófilmjei valahogy szintén nem vállalkoztak ennél bonyolultabb szkriptre. Akár mert egyszerű remake (Hajsza a föld alatt, A szupercsapat), akár mert szuperhősfilm volt (Vasember 2), vagy deklaráltan trash-film (Machete, The Expendables), láthatjuk, hogy az évek során az akciófilm megmaradt annak, ami: egy atmoszféráján és vizuális igényességén felemelkedő vagy elbukó műalkotásnak.

A Fekete eső ebben a két ligában messzemenően kielégít bármilyen igényeket: Ridley Scott a motorozó Michael Douglast vevő nyitóképekkel nagyon magasra helyezi a lécet, és a már ekkor az igényes filmzenével egyet jelentő Hans Zimmerrel olyan fúziót alkotnak, amely önmagában elvinné az egész filmet. De ott van a bohó jófiú Andy Garcia, aki kitűnő “csendestársa” a filmben szüntelenül morális feszültséget keltő, betonkemény Douglasnek, aki a film során csak egyszer gyengül el: nagyszerű közös pillanat a japán segédfelügyelőt játszó Ken Takakurával.

A történet haladásával párhuzamban Japánba érve kezdődik a valódi vizuális orgia, és generációmnak vélhetően az ilyen filmek alakították ki azt a Japán-képet gyerekkorában, amelyek egy szmogtól és ködtől terhes, villódzó neonfényekkel és reklámokkal teli Tokióval azonosították ezt a messzi világot, melyben a két amerikai rendőr két apró pont egy olyan kultúrából, mely pár évtizeddel korábban elhozta a fekete esőt – hogy mi is az, egy szintén kolosszális erejű jelenetben konkretizálódik. Ridley Scott ugyan néha a határán jár, hogy a kulturális távolságot felfogni képtelen, agyatlan bábukként tekintsünk hőseinkre, de szerencsére épp ott fogja meg a gyeplőt a film folyásában, amikor már sok lenne ez, és jó érzékkel vált – beindul az akció, a gyönyörű helyszínek és kiváló operatőri munka pedig újból egy nagyszerű film képét vetíti elénk.

A Fekete eső egyben a rendező utolsó akciófilmje volt hosszú időre. Az ezután következő, Oscarral is díjazott Thelma & Louise és a Gerard Depardieu-s 1492: A Paradicsom meghódítása éles váltás volt, és csak a 2000-es Gladiátorral tér vissza az akciódúsabb filmekhez (a borzalmas G.I. Jane-t nem számítva) és egyben Hollywood csúcsára a 12 Oscar-jelöléssel, melyből ötöt díjra is váltott Russel Crowe szenvedéstörténete. A Fekete eső ezek után kissé elsüllyedt filmográfiájában nagyobbat szóló utódjai miatt, és külön szomorú mementó, hogy a negatív főhőst, Satot alakító Yusaku Matsuda nem sokkal a mozikba kerülés után elhunyt rákban. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a Fekete eső egy ikonikus darabja a ’80-as évek akciófilmgyártásának, egy zsánermunka, melytől napjainkban is tanulni lehet és gyönyörködni benne. (Külön öröm, hogy a magyar DVD borítójának az egyik legszebbet – a bevezetőben láthatót – sikerült választani az eredeti lehetőségek közül.)

Fekete eső trailer