Az 1939-es születésű Joel Schumacher svéd zsidó anyától és amerikai baptista apától született, és első rendezői sikereit még bőven a ’80-as években aratta. Az elveszett fiúk (Lost Boys) a nemrég elhunyt Corey Haimmal és Jason Patric-kel, illetve a Szent Elmo Tüze (St. Elmo’s Fire) Emilio Estevezzel és Rob Lowe-val relatíve kis költségvetésük mellett szép sikert arattak, és ez általában elég jó beugró nagyobb hollywoodi stúdióknál. Így az útját TV filmekkel kezdő Schumacher hamar megkapta a lehetőséget, hogy olyan színészekkel dolgozhasson, mint Julia Roberts vagy Kevin Bacon, tehát a tárgyalt időszak vitathatatlan szupersztárjaival, és jelentős szerepet vállalt abban, hogy például Kiefer Sutherland ne csupán apja miatt legyen érdekes egy átlag filmkedvelő számára.

Az Összeomlást megelőző években két filmet hozott össze Schumacher: A szerelem erejével (Dying Young) egy szóra sem érdemes szerelmi dráma Julia Robertsszel, az Egyenesen át (Flatliners) pedig egy erős neveket felvonultató sci-fi thriller volt, mely nemcsak meglepően jó kritikákat kapott, de egyben kiugró pénzügyi siker is volt. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy megkapta a legnagyobb lehetőségek egyikét, ami ekkoriban rendezőt érhetett: Michael Douglas főszereplésével dirigálhatott egy filmet. Tőzsdecápák, A rózsák háborúja, Elemi ösztön – a két évtized fordulóján Hollywood egyik legkeresettebb férfi színésze már ekkor Oscar-díjas, makkegészséges és csúcsformában van. Csak azért nem lehet azt mondani, hogy az Összeomlással inkább ő ér el a csúcsra, mintsem Joel Schumacher, mert számára még ekkor jönnek a Játsz/ma, a Wonder Boys, a Traffic évei.

Az Összeomlás egy olyan film, amely ahhoz mérten, hogy ízig-vérig amerikai témáját és alkotóit tekintve, rengeteg értelmezési lehetőséget és félelmetes perspektívát rejt magában, sokkal többet, mint azt egy klasszikus hollywoodi mozitól elvárnánk. Itt nem csupán egy kétszintes történettel állunk szemben: William Foster csendes ámokfutása Los Angelesben ugyanannyira lélektani kórkép, vagy kifordult road movie, mint egy körbeszart wc-ülőkéhez hasonló társadalom látlelete, melyben úgy jár-kel a tipikus nagyvárosi szituációból induló Foster, mintha idegen lenne. És a kisember, de még inkább átlagember nyomában, minden egyes állomáson fellobban a világ dühe. Az Összeomlás a nagyvárosi élet egy jellegzetes helyszínéről, egy dugóból indul: a páratartalom szintje közelíti egy vietnami dzsungel klímáját, a hőségben a téglamobilba üvöltenek a nyitott tetős kocsikban ülő brókerek – Gordon Gekko is lehetne a szomszéd kocsiban -, Foster pedig D-Fens rendszámú (!) kocsijában kíméletlenül küzd az ablaktekerővel. Aztán egy pillanatban megteszi azt, amiről látszik, hogy ellentmond számára a hétköznapinak – szakít a rutinnal, kivágja az ajtót, és elindul haza.

A szabadság hazájában azonban D-Fensnek nincs otthona. Hamar rájövünk, hogy ez az ember egy csődtömeg, bár – nem véletlen a rendszám – az amerikai hadiiparban, az ország védelméért dolgozott egész életében, és enyhén őszülve, szarukeretes szemüveggel a 40-be lépve most mégis egy kibaszott dugóban, egy csotrogányban kell vesztegelnie. A pokol mégis útja során szabadul el igazán, és ha igazán jól figyelünk, a film egy pontján elkaphatunk egy ismerős helynevet.

“Venice Beach nem volt mindig ilyen. Korábban jó környék volt.” – kezdi dolgozatát, az Amerikai história X-et pár évvel később a kisebbik Vinyard fiú (Edward Furlong) az évtized egy másik ikonikus filmjében. D-Fens ugyanezen a rohadt környéken, ezen a betondzsungelen igyekszik átvágni magát a ház felé, melyet legalább valamennyire az otthonának mondhatna, ha nem megy korábban tönkre házassága és élete. Azonban mire elér odáig, olyan mélyen mártózik meg Amerika mocskában, hogy már nincs lehetősége a jóvátételre, a normális életre.

“A Hold túloldalán járok, és nincs velem kapcsolat.” Állomásról állomásra szenvedéstörténetszerű úton halad, és útja során egyre komolyabb fegyverekhez jut. A koreai fickó vegyeskereskedésében a kapitalizmus visszásságai, a szabadság országának idegengyűlölete jelenik meg; itt egy véletlen folytán egy baseball-ütővel lesz “gazdagabb”. Sokatmondó, ahogy az utcán sétálva elhalad a “KILL” feliratú poszterekkel tarkított falak alatt, és belecsöppen Los Angeles legaljának bandavilágába – mégis a két suttyó latino húzza a rövidebbet, Foster pedig az ütőt pengére cseréli, majd később automata fegyverekkel teli sporttáskával halad tovább végzete felé. A gyorsétteremben a multik és ember kapcsolata jelenik meg problémaként, a neonáci kegytárgyakat dédelgető túraboltos személyében pedig egy olyan problémával szembesül, mellyel Európa is küzd napjainkban.

Ahogy Dante járt a pokolban, figyelve a bűnös lelkeket, úgy figyeli csöndesen a világot hősünk is. A felhőkarcolók, a szabadság, a lehetőségek országában feketék, fehérek, latin-amerikaiak válogatás nélkül kéregetnek, kuncsorognak munkáért, apróért, igyekeznek egyik napról a másikra elélni. D-Fens látja ezt, de csak szemlélője mindennek, néha kifakad, de csak egy demagóg kisember rezonál a világra egy pár másodpercig, aki nyomban vissza is zárkózik önmagába: ő csak a kislányát és volt feleségét szeretni látni.

A túloldalon azonban az aktakukac, nyugdíjazás küszöbén álló zsaru, Prendergast a másik utat járja be: míg Douglas figurája végzete felé, Robert Duvallé az élet, egy újrakezdés lehetősége felé halad, de erre ő is csak a katarzis pillanatában jön rá. Vele még jobban elbánt az élet: kislánya meghalt, egykori szépségkirálynő felesége mentálisan kissé zavart, kollégái alig titkoltan nézik le. Mégis ő az egyetlen, aki képes összekötni a pontokat, D-Fens útját a maga teljességében szemlélni, és egy Venice Beach-i mólón megtenni azt, amire csakis ő képes.

“Én lennék a rosszfiú? Én mindig azt tettem, amit mondtak.”Az Összeomlás nagyszerű és kihagyhatatlan alkotása a ’90-es évek filmművészetének. Egész egyszerűen azért, mert annak ellenére, hogy egy demagóg kisembert tesz meg hősének, egy abszurd és ízig-vérig amerikai figurát, mégis olyan lesújtó és depresszív jelentést ad a világ állásáról, amelyre szerintem azóta sem volt túl sok példa – az Egyesült Államokból jövő filmben meg pláne nem. Egy alapjaiban rohadt világban élünk, melyben szinte csak az őriz meg minket a civilizáció jobbik oldalán, hogy az élet nem juttat minket D-Fenshez hasonlóan fegyverekhez – és nem kell ráébrednünk, mennyi hazugság, kegyetlenség és gyűlölet vesz körbe minket.

Falling Down trailer