A film első harmadában egy beteljesületlen gyerekszerelem készül hosszú idő után beteljesedni, aminek egy értelmetlen és végzetes véletlen szab gátat. A gyászoló hajadon képtelen továbblépni, így elhatározza, hogy a modern technológia szolgáltatásaihoz fordulva klónoztatja a halott férfi DNS-ét, majd a beültetés után ő maga hordja ki a babát. Voltaképpen mire idáig jutunk a cselekményben, a film játékidejének több mint a fele eltelik. Közhellyel élve mégis azt mondhatjuk, a java még hátravan: a klón-gyerek felnő és próbál elszakadni az anyától. A bonyodalmak akkor hatványozódnak, amikor egy harmadik ember – a fiú barátnője – is feltűnik a színen.

A korábbi filmeket ismerve gyakorlatilag magától értetődik, hogy Fliegauf ezúttal is kiválóan érez rá egy-egy szituáció – akár mindennapos életkép, akár nagy horderejű fordulat – legfinomabb rezdüléseire. A Dealerből ismerős, idegőrlően lassú kameramozgás (Szatmári Péter ismét jó választás), valamint a Tejútban látott, hűvösen stilizált kompozíciók mesteri szintézise határozza meg a markáns képi világot. Az alaphangot pedig (egy-egy dallamtöredéken kívül) csupán a környezeti hangok jól kiszámított elrendezése adja meg. A közeg, melyben a szereplők mozognak, Ingmar Bergman jellegzetes technikájára emlékeztet, ahol is az isten háta mögötti zord tengerpart az ott élők lelkének költői tükörképeként szolgál. A sound design másfelől David Lynch-et idézi: a part mentén tomboló szél zúgása és a baljós lakásbelső ambientje úgy emeli el a valóságtól a jeleneteket, hogy azok mégis megtartják fojtogató józanságukat.

A rendezői pálya kezdetétől fogva tudatos formanyelv tehát továbbra is elviszi a hátán a filmet. Szomorú, hogy a film ezúttal rá is szorul. A minden szempontból jól koreografált jelenetek egymásutánja onnantól kezdve ugyanis már kevésbé érdekes, hogy egyre világosabban látszik Fliegauf szándéka, mely az anyával való együtthálás tragikus pillanatában igyekszik kiteljesedni, hogy végül aztán kínos erőlködéssel érjen véget. Mondhatnánk, hogy az angol nyelv elvette az élét a Beszélő fejekből és a Rengetegből ismert, maróan erős monológoknak és párbeszédeknek. A gond viszont inkább ott lehet, hogy Fliegauf a hétköznapok furcsa banalitásából tudott mélyre szállni, nem pedig a mélyből eljutni egy magasabb érvényű erőhöz. Mondhatnánk azt is, hogy tán a koprodukciós forgatási körülmények nehezítették az alkotói elme kiteljesedését, de ezt Eva Green és Tristan Christopher briliáns színészi játéka azonnal megcáfolná. Miért válik mégis kínossá a film utolsó fele? A választ sajnálatos módon már három éve is láthattuk Mundruczó Kornél filmjében. A Delta a Wombhoz hasonlóan egy ősi témát boncolgat (ott két testvér kerül közel egymáshoz). Már a rokontematika is érdekes (vágy egy olyan személy iránt, aki iránt nem szabadna vágyakozni), a kulcs azonban a dramaturgiai építkezésben keresendő. Mind Mundruczó, mind Fliegauf a katartikus erejű végkifejletre építi fel az egész filmet. És mindketten itt rontják el. Ez a pillanat ugyanis a legrosszabbul megrendezett jelenet mindkét filmben, és így az azt megelőző, egyébként gyakran zseniális képsorok ereje azonnal elpárolog.

Womb hivatalos trailer

Utóíz gyanánt pedig csupán Fliegauf noteszének a képe marad: mintha csak gondolatjellel sorakoztak volna a Tragikus Vég előtt levezényelendő jelenetek, melyek ezután csak kötelező körökként maradnak meg bennünk. Ezért elsősorban nem az Oidipusz-történet felől kell megközelíteni a Wombot. A csalódott néző a végén még elfelejti, hogy 90%-ában egy nagyon jó filmet látott.