Többször eszembe jutott az utóbbi egy-két év során, hogy már csak vadászva találni olyan filmet, ami éppen nem akarja megváltani a világot, egyszerűen csak jó. Semmi túlcsorduló számítógépes grafika, szuperhős szereplők, a történelmet a sarkából kifordító új tudás, földöntúli idegenek, csak egyszerűen egy korrekt, vicces-szórakoztató flick. Aztán sok eget rengető mozis vállalkozás között beesik a Yes Man, és pont azt adja, amit kérek. Mondj igent, vállald be az életet, és érezd jól magad. Ebbe belefér dráma, szerelem, néhány bölcs gondolat, és nem fekszi meg a gyomrodat.
Főhősünk, Carl, a sztereotipikus, mókuskerékben forgó átlagember: reggeltől estig robotol a felkockázott irodában, az állítólagos haverokat lepattintja, csaja nincs, csak ő van magának, és a lassan manifesztálódó kétségbeesése, hogy az élete szar. Véletlenül fut össze egy ismerőssel, aki elhívja egy Igen-kurzusra, ahol nem kicsit szektás környezetben meggyőzik arról, hogy csak úgy változtathat a szokásos nihilen, ha nekiáll élni is az életét. A játék próbája, hogy mindenre igent kell mondani, legyen az bármi is. Ha leint egy csöves, hogy odaadod-e az összes pénzed, mondj igent; ha megkérdezi valaki, hogy kérsz-e még egy italt, mondj igent; ha felbukkan egy hirdetés a neten, hogy meg akarod-e hosszabbítani a farkad, mondj igent; és így tovább. Persze kezdetben nehézkes a dolog, de egyszeriben valódi pozitív fordulatok kezdenek történni, és Carl rájön, az igen tényleg segít. Mindeközben összejön a tökéletes barátnővel, újraéleszti elhalt kapcsolatát a barátaival, és persze két pofára habzsolja az élményeket, csak arra kell még rájönni, hogy nem a hedonizmus a lényeg, és kialakul az egyensúly.
A történet, a rendezés, a színészek, a színek, a zenék pont úgy hozzák ki a végére a balanszot, ahogy Carl az életét, és ez a fajta átlagos, de szerethető film az, amitől úgy érzem, hogy megfosztották a mozikat néhány éve. Van acélfalakat átszakító Batman, atlétában is golyóálló James Bond, űrinváziót irányító Keanu Reeves (észre lehet venni, hogy Reeves már önmagában is szuperstátusz, de ez már a South Parkban is kiderült), de nincs az a fajta könnyed műfaj, ami a maga kis világában összehoz egy tökéletes dramaturgiát, mint egy-egy tipikus Steve Martin mozi, vagy hogy a művészi igényt is kielégítsük, mondhatjuk a Comic Stripet (Chasing Amy) is.
Ami az áthallásokat illeti, hozzá kell tenni, hogy a Yes Man igenszektája nem kicsit hajaz az Amerikában őshonos vallásközösségi hisztériákra, ahol van egy megragadott eszme, egy azzal házaló fővezér, és egy nagy rakás birka, aki vakon követi önjelölt istenét. Az igehirdető próféta szerepébe egyébként kiválóan illik Terence Stamp, fehér-ősz hajjal, fehér ruhában, mintha egy angyal szállna le, és mondaná el, hogy a világ végső titka az “igen” (persze a 42 mellett). Ez a hitgyülis dolog csak azért nem megy át zavaróba, mert igazából nem erről szól a történet, hanem egy emberről, aki rájön, hogy élni is lehet az életet, ahelyett, hogy csak nézné, ahogy az elhalad mellette, és hogy mi adja meg erre a kezdőrúgást, azt akár esetlegesnek is nevezhetjük.
Yes Man trailer
A produkció érdemlistája elég hosszú, ugyanis azon túl, hogy Peyton Reed személyében találtak egy kellőképpen a fősodornak alázattal termelő rendezőt, a castingot is nagyon jól osztották le. Jim Carrey adja a jó szándékú, egyszerű srácot, a Weeds óta üstökösként törtető Zooey Deschanel pedig hozza az ideális barátnőmodellt minden vagányságával és cukiságával együtt. Én mondjuk a mai napig nem tudom Carrey-t az Ace Ventura árnyéka nélkül látni, ez egy ajakbeharapás vagy egy idióta lépéssor erejéig talán örökké kísértő szelleme lesz, de a mostani alakítása is távol van már azoktól az erőlködésektől, amelyek szültek néhány izzadtságszagú karaktert (Kábelbarát, 23-as szám).
Linkek: