Az év legjobb könyveit és színdarabjait nem keverjük egy listába, csak egy cikkben soroljuk. Ezekben a kategóriákban azokat rangsoroljuk, amelyek nem feltétlen idei termések, de idén akadtunk beléjük. Képünkön pedig a pasas, aki eddig egyedüliként érte el, hogy listaélen áll két egymás utáni évben.
Farkas Péter – Top 10 könyv
Hanne Ørstavik: Vágy- Morten Ramsland: Kutyafej
- Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák
- Michel Houellebecq: A térkép és a táj
- Erlend Loe: Doppler
- Janne Teller: Semmi
- Háy János: A gyerek
- Faludy György: Pokolbéli víg napjaim
- Helle Helle: Ned til hundene
- John Barth: Az út vége
A kortárs skandináv irodalomról általában a fagyos krimik jutnak az olvasó eszébe, pedig az ezredforduló környékén két további, nagyon izgalmas irány is útnak indult. Egyikük a terjedelmes, gyakran szürreális családregény. A listán ebből csak egy van (Ramsland: Kutyafej), ez viszont életem egyik legjob olvasmányélménye. Se a terjengősséget, se a családregényeket nem kedvelem, a fiatal dán író műve mégis letehetetlen olvasmány ötgenerációnyi fura, de szerethető figuráról. A másik irány a minimalizmus, amely a legkülönfélébb gyöngyszemeket termeli. Helle Helle és Erlend Loe két különböző oldalról ugyan, de egyaránt a társadalomból groteszk módon kiszakadt egyént követi. Teller a fiatalok éppen kibontakozni készülő egzisztencialista válságaival dolgozik, Askildsen pedig a rezignált időskort festi le maró gúnnyal és kikezdhetetlen éleslátással. A lista élére Ørstavik egyetlen magyarra fordított könyve került, mely rövid terjedelemben, de az olvasó vállára annál súlyosabb terheket pakolva meséli el egy anya és kisfia viszonyát, pontosabban egy éjszaka párhuzamos történéseit. Houellebecq új könyvéről már írtam korábban: érdekes és izgalmas adalék az életműhöz. Faludyt és Háyt pedig talán nem is kell bemutatni: mindkét könyv mesélős, Faludy örök optimista, Háy örök pesszimista. A sort John Barth egyik korai műve zárja, amelyet három hónapja próbálok megemészteni.
Deák Ági – Top 10 könyv
Nick Hornby: Fociláz- Salvador Dalí: Egy zseni naplója
- Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
- Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan
- Philip Roth: Összeesküvés Amerika ellen
Ezúton szeretnék elnézést kérni minden olyan kedves ismerősömtől, akire évekig nem hallgattam és akinek szkeptikusan mindig ígértem, hogy mielőbb elolvasom Nick Hornby Focilázát. Évekig halogattam az ígéret teljesítését, pedig igazuk volt: a Fociláz alapmű. Azoknak is kötelező, akiknek legalább annyira semmi közük a focihoz, mint nekem. Az év egyik leginkább lebilincselő és pont ezért meglepő olvasmánya volt. Salvador Dalí vitathatatlanul a XX. század egyik legzseniálisabb alakja volt. Bármennyire hangozhat ez első blikkre pofátlanságnak, a hozzá méltóan szintén zseniális napló nemcsak írójának kivételességét bizonyítja, hanem azt is, hogy Dalí mennyire szórakoztató és imádnivaló faszkalap volt. A Ne bántsátok a feketerigót! olvasva igazán sajnáltam, hogy Harper Lee más regényt nem publikált egyetlen, klasszikussá vált könyvén kívül. Burgess Egy tenyér ha csattan című könyvében egy igazán egyszerű, fiatal nő szemszögéből mutat be egy ámokfutásba torkolló történetet. A könyvbe foglalt társadalomkritika bár közel sem bír olyan hatással, mint amit a kultstátuszt elérő Gépnarancsban megfogalmazott, de még így is remek regénnyel van dolgunk. Philip Roth Összeesküvés Amerika ellen című könyvét szintén jó szívvel tudnom azoknak ajánlani, akik egy igazán félelmetes, mesterien felépített alternatív valóságba szeretnének utazni.
Nagy Niki – Top 6 színházi előadás
Dante: Pokol (rendező: Balázs Zoltán) @ Trafó- Heiner Müller: Kvartett (rendező: Gergye Krisztián) @ Nemzeti Színház
- Vlagyimir Szorokin: A jég (rendező: Mundruczó Kornél) @ Nemzeti Színház
- Nehéz istennek lenni (rendező: Mundruczó Kornél) @ Trafó
- Bernard Shaw: Szent Johanna (rendező: Alföldi Róbert) @ Nemzeti Színház
- Tojáséj (rendező: Balázs Zoltán) @ Thália
A 2011-es év színházi szempontból számomra ismét az Alföldi Róbert–Balázs Zoltán–Mundruczó Kornél triumvirátus jegyében telt. Valószínűleg kezdek kicsit beszűkülni, és túlságosan erre a három rendezőre fókuszálni, így lehet a 2012-re tett fogadalmam az, hogy ezentúl más rendezők darabjait is igyekszem majd nyomon követni. Más kérdés persze, hogy a minőség kivívja magának a megérdemelt érdeklődést. Balázs Zoltán társulata, a Maladype idén ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját, és ennek örömére összegző darabot állítottak színpadra, mégpedig Dante Pokol című művét, mely számomra az év legizgalmasabb színházi produkciója volt. Régi vágyam teljesült azzal, hogy megnézhettem a mindig teltházas Vlagyimir Szorokin regényéből színpadra adaptált A jég című előadást. Az, hogy nem csalódtam, nem fejezi ki jól az élményt, hisz ennél többet nyújtott, és igazán emlékezetes maradt a téma által is megkövetelt formabontó eszközeivel, remek alakításaival együtt. Alföldi Róbert is két darabbal szerepel Top 6-omban, bár az egyikben “csak” főszerepel. Még mindig rajongok a választásaiért, és azért a stílusérzékért, amit tanulni talán lehetetlen, de ő úgy tűnik, ezzel született.