Előrebocsátom, nem bántam meg, hogy időt szántam Lehane írására, mert fordulat, izgalom, pörgés és vér van benne bőven. Ugyanakkor azt sem mondanám, hogy remekművel van dolgunk. A könyv első fele igencsak próbára teszi ugyanis az olvasó türelmét. Lehane először felvázolja a bostoni ír (és olasz) maffia erővonalait, és kapunk egy tablót a másodvonalbeli tisztekről is. Ami viszont még ennél az erőfitogtató pózerbandánál is sokkal borzasztóbb, az főhősünk Patrick Kenzie (aki E/1-ben meséli a sztorit) magánéletének romantikus lányregényeket megszégyenítő, szirupos és feleslegesen részletes kitárgyalása. Szépen csordogálnak az események, unalmasan, néhol keménykedve, néhol meg nyálasan, amikor aztán színre lépnek a rosszfiúk (ezek azok a rosszfiúk, akikhez képes a maffiakatonák szelíd szerzetesek). Ekkor felpörög, beizzik a cselekmény, és az olvasó hirtelen nem győzi befogadni a spirálszerűen tekeredő eseményeket.

Patrick Kenzie és Angela Gennaro közösen működtetik magánnyomozó vállalkozásukat. Egy neves pszichiáter bízza meg őket fia védelmével, miután fenyegető levelet kap. Egyszerű ügynek tűnik, piti bosszúnak. A hatalmas libidójú gyermek, Jason eleinte boldog tudatlanságban röpköd ágyról ágyra, de egy latino szépfiúba beletörik a bicskája, utóbbi véres hobbijának “köszönhetően”. Innen úgy érezhetjük, hogy Lehane egy hullámvasútra ültetett minket, féktelen tempóval rohanunk, és nincs kiszállás. Borzasztónál borzasztóbb figurák szivárognak elő a mélységekből, és elárasztják a bostoni éjszakát, fogvacogtató, hideglelős félelmet okozva az ártatlannak tűnő polgároknak, s közvetve az olvasónak is. A fordulatokban nem szűkölködő cselekmény aztán lerántja a leplet a gonoszról. Kiderül, hogy (szinte) senkiben sem lehet bízni, s ha azt hisszük, láttuk már az emberi gonoszság csúcsát, gyakran csalódnunk kell.

A két nyomozó közt (amolyan X-aktásan) izzik az erotikus feszültség, s ezt valahogy sokkal életszerűbben és érdekesebben mutatja be a szerző, mint a legális kapcsolat felhőtlen örömét. Angie és Patrick gyermekkori barátok, kapcsolatuk mély, s a félelem fekete torkában nyilván egymáshoz menekülnek. Az elbeszélés módja lehetővé teszi, hogy Patrickkal együtt zuhanjunk félelemből kétségbeesésbe, haragból szánalomba, dühből gyűlületbe. A szálak pedig a gyermekkorba vezetnek, amelynek ártatlansága csupán illúzió.

Lehane nagy szakértelemmel ír a beteg, őrült psziché működéséről. Nem kétséges, hogy volt már dolga bűnügyi szakértő elmeorvossal, és tanult is a tapasztalatból. A szörnyeteg elmében bújó rendszer, a rém tetteinek mozgatója szépen, lassan válik nyilvánvalóvá, hogy aztán a végére egy olyan suta és értelmetlen lezárást kanyarítson a szerző, hogy a csalódott olvasó a kiváló középrészről is hajlamossá váljék elfeledkezni.