Általában nem szeretem a krimiket, éppen ezért nem fűztem nagy reményeket Dennis Lehane könyvéhez, a Sötétség, fogd meg a kezemhez, de a fülszöveg annyira izgalmasnak tűnt, olyan intenzív borzongást és lélektani mélyfúrásokat ígért, hogy mégis elolvastam.
Előrebocsátom, nem bántam meg, hogy időt szántam Lehane írására, mert fordulat, izgalom, pörgés és vér van benne bőven. Ugyanakkor azt sem mondanám, hogy remekművel van dolgunk. A könyv első fele igencsak próbára teszi ugyanis az olvasó türelmét. Lehane először felvázolja a bostoni ír (és olasz) maffia erővonalait, és kapunk egy tablót a másodvonalbeli tisztekről is. Ami viszont még ennél az erőfitogtató pózerbandánál is sokkal borzasztóbb, az főhősünk Patrick Kenzie (aki E/1-ben meséli a sztorit) magánéletének romantikus lányregényeket megszégyenítő, szirupos és feleslegesen részletes kitárgyalása. Szépen csordogálnak az események, unalmasan, néhol keménykedve, néhol meg nyálasan, amikor aztán színre lépnek a rosszfiúk (ezek azok a rosszfiúk, akikhez képes a maffiakatonák szelíd szerzetesek). Ekkor felpörög, beizzik a cselekmény, és az olvasó hirtelen nem győzi befogadni a spirálszerűen tekeredő eseményeket.
Patrick Kenzie és Angela Gennaro közösen működtetik magánnyomozó vállalkozásukat. Egy neves pszichiáter bízza meg őket fia védelmével, miután fenyegető levelet kap. Egyszerű ügynek tűnik, piti bosszúnak. A hatalmas libidójú gyermek, Jason eleinte boldog tudatlanságban röpköd ágyról ágyra, de egy latino szépfiúba beletörik a bicskája, utóbbi véres hobbijának “köszönhetően”. Innen úgy érezhetjük, hogy Lehane egy hullámvasútra ültetett minket, féktelen tempóval rohanunk, és nincs kiszállás. Borzasztónál borzasztóbb figurák szivárognak elő a mélységekből, és elárasztják a bostoni éjszakát, fogvacogtató, hideglelős félelmet okozva az ártatlannak tűnő polgároknak, s közvetve az olvasónak is. A fordulatokban nem szűkölködő cselekmény aztán lerántja a leplet a gonoszról. Kiderül, hogy (szinte) senkiben sem lehet bízni, s ha azt hisszük, láttuk már az emberi gonoszság csúcsát, gyakran csalódnunk kell.
A két nyomozó közt (amolyan X-aktásan) izzik az erotikus feszültség, s ezt valahogy sokkal életszerűbben és érdekesebben mutatja be a szerző, mint a legális kapcsolat felhőtlen örömét. Angie és Patrick gyermekkori barátok, kapcsolatuk mély, s a félelem fekete torkában nyilván egymáshoz menekülnek. Az elbeszélés módja lehetővé teszi, hogy Patrickkal együtt zuhanjunk félelemből kétségbeesésbe, haragból szánalomba, dühből gyűlületbe. A szálak pedig a gyermekkorba vezetnek, amelynek ártatlansága csupán illúzió.
Lehane nagy szakértelemmel ír a beteg, őrült psziché működéséről. Nem kétséges, hogy volt már dolga bűnügyi szakértő elmeorvossal, és tanult is a tapasztalatból. A szörnyeteg elmében bújó rendszer, a rém tetteinek mozgatója szépen, lassan válik nyilvánvalóvá, hogy aztán a végére egy olyan suta és értelmetlen lezárást kanyarítson a szerző, hogy a csalódott olvasó a kiváló középrészről is hajlamossá váljék elfeledkezni.