Akik még nem ismernék: Damage bő 10 évvel ezelőtt kezdett a ParaRádió és EstFM frekvenciáin fertőzni, majd az LD50.hu alternatív közösségi portál révén juttatta el üzenetét az arra fogékony közönséghez. Végtelen hosszúságú körmondatokban szeret mesélni a jövőről, industrial technoról, robotokról, ninjákról, pornóról és mindenről, amiben van valami csípős. Ahogyan ezt hosszú évek óta teszi blog (LD50.hu, Planet Damage) és újság (HVG, The Dose, Mondo) formátumban, úgy vetette most 400 oldalnyi papírra is a Damage Report című első könyvében. A könyv egy nem-fikciós írás azzal az ígérettel, hogy elmondja, “hogyan képzeltük el a jövőt – és mi lett helyette”.

Kultblog.hu: Szerinted mit mondana rólad egy pszichológus, ha elolvasná a könyved? Milyen profilt festene?

Damage / Bari Máriusz: Megkérdeztem erről egy pszichológus barátomat, aki azt felelte, hogy “szkeptikus, érdeklődő, sokoldalú, szellemileg nyitott, enyhén szexcentrikus és lobbanékony”.

És igaza van?

Majdnem, csak nem enyhén, nem lobbanékony, és ha látott volna a reggeli első kávém előtt, akkor a szellemileg nyitottat is sokkal óvatosabban fogalmazta volna meg. [Nevet]

A könyvben nagyon kritikusnak és sokszor elégedetlennek tűnsz kb. mindennel kapcsolatban. Nem érzed úgy, hogy jó nyomon járna az a kor és társadalom, amiben élünk? Vagy ez inkább csak türelmetlenség amiatt, hogy még csak itt tartunk?

A legtöbb dolognak úgy futok neki, hogy na ebben van ötven százalék jó és ugyanennyi rossz. A jó ebben a korban, úgy hiszem, az, hogy nagyságrendekkel több cselekvési és kapcsolatteremtési lehetőség van az ujjbegyeink alatt, sokkal könnyebb utánanézni tudásnak, országhatárokon át összefogni arcokkal projekteken, satöbbi. Rossznak azt tartom, hogy mindez a technológia korhadó és töredezett társadalmi meg emberi hátszéllel érkezik. Nehéz teljesítménykényszerrel, a hibázástól való beteges félelemmel, képmutatással, passzivitással meg a sokszor emlegetett “emberi viselkedéssel” beleszokni abba a technológiai szintlépésbe, amihez teljesen más gondolkodásra meg viselkedésre van szükségünk, én legalábbis a szűkebb és tágabb környezetemben ezt látom. A korral nincs is bajom, a társadalommal annál inkább, itthon, globálisan, mindenütt. Türelmetlenségről sincs szó, most is remek lehetőségeink vannak, csak használni nem tudjuk ezeket sokan. Vagy egyáltalán, nem is tudunk arról, hogy milyen lehetőségeink vannak, mert nem is azokat a hírforrásokat követjük, amik az új áttörésekről szólnak, a központosított média meg nyilván nem tér ki arra, hogy az emberiség hol törheti meg a saját határait, miért tenné?

Fotók: Virág Tamás

Ha választhatnál egy technológiát, ami jelenleg nem létezik, és egycsapásra lehetne, mi lenne az?

Elsőre azt mondanám, hogy gondolatból anyagot, de azt a művészet meg a gasztronómia meg ezer minden más már ellőtte, úgyhogy a regeneratív orvostudományt mondanám. Vagy a makereket, azokat a háztartásbeli gyártógépeket, amik alapanyagból vagy újrafeldolgozható hulladékból csinálnak ruhát, ételt, bármit. DIY for the win!

Mit vársz a jövőtől? Szerinted mi az, ami még megtörténhet és/vagy ami elérhető, mondjuk még a te életedben?

Több fényt meg hangerőt várok. Komolyan. A kérdés nálam sosem az volt, hogy milyen áttörések jönnek szembe az elkövetkező években, hanem hogy megtalálom-e annak a módját, hogy ezeket hasznosítani is tudjam a saját életemben, abszolút windsurfing a fejemben. A Maes-Garreau törvény szerint itt a robotkurvákat kéne emlegetnem, mert mindenki azt teszi, én viszont inkább azt emlegetném, hogy vicces látni, az egyre táguló ollót a szabadalmak meg a piaci termékek között. Itt az összeesküvéselméleti padsor már skandálhatja, hogy szándékosan visszafogott technikai evolúcióban élünk, itt még csatlakoznék is hozzájuk erre az egy körre.

És mit vársz a haláltól? Miben hiszel, mi jön utána?

Ha nem az, amire a Tibeti Halottaskönyv készít fel, akkor visszajövök és elmondom. Valószínűleg hullaszagom lesz és nem fogok szépen kinézni, de csak megütöm az egymillió klikket egy óra alatt.

A könyv főleg arról szól, hogy hogyan fejlődik a világ körülöttünk. De mi a helyzet veled? Hogyan változtál szerinted te magad mondjuk az elmúlt években?

Élettapasztalatot meg rutint szereztem, átmentem egy halom örömön meg csalódáson, life happened. Sokmindent azon a szűrőn keresztül nézek, amit az előbb is mondtam, hogy 50% jó, 50% rossz, ez például sokat segít abban, hogy balhékat meg krízishelyzeteket sokkal diplomatikusabban meg csendesebben lehessen kezelni. Meg rájöttem arra, hogy bármennyit olvasok, sosem elég, mindig hiányozni fog valamennyi tudás, ami borzasztó érzés. Ennek a jó része meg persze az, hogy mindig lehet mit tanulni és lehet mivel frissen tartani az agyat.

Apropó változások: mit szólsz ahhoz, hogy a Verge alig egy év alatt sarokba rakta a Wiredöt?

UGYE? Sok esetben sokkal ütősebb meg izgalmasabb anyagok jönnek a Verge-től, a Singularity Hubtól vagy Warren Ellis blogjából, mint a Wiredtől. Amúgy az is érdekes, hogy a brit Wiredben jóval európaibb megközelítést meg témákat látni, mint a tengerentúli változatban, papíron meg online egyaránt, úgyhogy ha kiábrándultál az amerikai intézményesített cyberpunkból (ami már a kilencvenes évek végén is duplaoldalas Microsoft-hirdetéssel jelent meg, úgyhogy ennyit az underground kötéltáncáról), akkor irány Avalon, a britek még mindig próbálják tartani magukat a víz felett.

Mi a legfontosabb most az életedben?

Felkészíteni magamat az elkövetkező évekre minden tekintetben.

És mit hoznak azok az évek? Már amennyire innen most látod és/vagy reméled.

A reményt fel kell gyújtani és rá kell ülni, az eredményeken meg dolgozni kell. Amit megtanultam az eddigi évek során, az az volt, hogy hosszú évekig dédelgetett tervek meg projektek másodpercek alatt dőlhetnek össze, úgyhogy az elkövetkező évek tényleg kemény munkából meg homlokzsibbasztó kötéltáncból állnak. Több nemzetközi projekt meg összefogás lesz, több utazás. Több szándékosan más inger. Amikor befejeződik valami nagyobb dolog az életemben, szándékosan más zenékkel, könyvekkel meg elfoglaltságokkal veszem körbe magam, hogy ki tudjam tépni az agyamat az addig megszokott környezetből és friss lendületben tudjam tartani. Nem akarom most feleslegesen pazarolni a puskaport, amikor publikus lesz egy projekt, posztolom a blogomra azonnal.

Vissza a könyvhöz: nem tartasz attól, hogy az emberek 90%-a egy büdös szót nem ért belőle? És nem csak a hunglishra gondolok.

Nem, én arra vagyok felkészülve, hogy az emberek 90%-a fejben nem fogja tudni hova tenni a könyvet, tehát megvenni se fogja, ha meg az anyag ennél jobb fogadtatásra talál, akkor hopp, kellemes csalódás. Facebookon is, blogokon is, ismerősökön keresztül is futnak be a vélemények, látszik az, hogy ez egy nagyon jól körülhatárolható célcsoportnak szól. Meg azoknak, akik a könyv elolvasása után kezdenek el oda tartozni. Írtam egy mutációgenerátort, juhú.

Nem gondoltál rá, hogy megtoldd a könyvet még 100 oldalnyi szószedettel, ahol egy-egy mondatban definiálsz kifejezéseket, amiket valószínűleg nem értenek az utcáról betévedt emberek?

Dehogynem, akkor keménykötésben adtuk volna ki és fegyvertartási nélkül vihetted volna magaddal a táskádban. [Nevet] Komolyra véve, az a szószedet ott van a Google-találatok mögött. Akit érdekel a könyv, megveszi és elolvassa, az valószínűleg utána is fog keresni az őt érdeklő témáknak, akik pedig az utcáról tévednek be és hidegen hagyja őket a téma… velük nincs dolgom még. Vagy egyáltalán nem. És ez, azt hiszem, így is van jól.

Milyen a családod? Szüleid büszkén forgatják a könyved, vagy inkább nem beszéltek róla?

Világlegjobbfej családom van, 12-13 éves voltam, amikor 180-as Csoport-, Steve Reich- meg Pendereczki-lemezeket kaptam tőlük karácsonyra, ott vágtam ki a kukába a teljes mainstream érdeklődésemet. Most is, ha átmegyek hozzájuk, vagy Haydn szól, vagy Coil. Örömmel mondhatom, hogy büszkék a könyvre, de a gonzó távol tartja őket a felhőtlen örömtől. [Nevet] Meg nagyon máshogy látjuk a könyvkiadást is, ők egy könyv minőségét, jóságát, értékelhetőségét, hirdethetőségét meg egyáltalán azt, hogy kell-e hirdetni, teljesen más szempontok szerint értelmezik. Ami jó, mert mindig tudunk véleményeket ütköztetni.

Damage kipakolt: megkértük, hogy szedje ki a táskájából mindazt, amiből inspirációt meríthet úton-útfélen.

Spinoff, de beszéljünk róla: mi lett az LD50-nel? Kint a hír, hogy május végén bezár a site, de vajon mik voltak ezt megelőzően a nagy tervek és ötletek? Nyilván nem a “zárjuk be” volt az első gondolat.

Ez lett vele, igen, május végén befagyasztjuk és csinálunk belőle egy tizenegy évre visszatekintő archívumot a magyar internetről meg a szubkultúrákról, ennek a fényében meg azt hiszem, teljesen felesleges visszanézni, hogy mit szerettünk volna csinálni. Nyilván működőképes, jó tartalmakat dobó gépezetet akartunk csinálni, amiből így vagy úgy, de meg lehet élni – ez egyfelől a körülmények miatt, másfelől miattunk, a meghozott vagy nem meghozott döntéseink miatt nem jött össze. Már két vagy három éve többünkben felmerült az ötlet, hogy le kéne zárni az oldalt, annak meg, hogy nem tettük meg, annyi előnye volt, hogy a közösség lassan felkészülhetett arra, hogy ennek valamikor tényleg vége lesz.

Szerinted az LD50 életútja is egy “ebben az országban ezt sem lehet” mantra?

Felvevőpiac, érdeklődés, nyitottság, jó visszajelzés, kritikus tömeg, fenntarthatóság, ezek nélkül egy hasonszőrű projekt halálra van ítélve. Úgy érzem, hogy itthon a fenti hatból hat hiányzik akkor, amikor elérkezünk a kérdéshez, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy az ingyenes működést követően át tudjunk állni fizetősre. Ami a szubkultúrákat illeti: vagyunk itthon, talán nem is kevesen, de mindenesetre nem elegen ahhoz, hogy boldogan beleférjünk egy piacképes üzleti modellbe. Vérfrissítés sincsen, hiába néztünk végig három, négy vagy talán öt generációváltást is az LD50-en, nyilván jöttek fiatalok, akik érdeklődtek a kulturális vadhajtások iránt, de nem elegen. Viszont, hogy egy másik perspektívát is adjak a történetre: meg kellett hoznunk döntéseket, hogy milyen témákkal vagyunk hajlandóak foglalkozni és mikkel nem. Sosem hoztuk meg azokat a kompromisszumokat, amik révén sokkal kommerszebb tartalmunk, de több pénzünk lett volna. Ha a pénzkereset meg a fenntarthatóság a fő szempont, akkor itthon ezeket a kompromisszumokat mindig meg kell kötni, hálás is vagyok azoknak az arcoknak, akik miatt ilyen sokáig tudtuk csinálni az egészet gyakorlatilag bevétel nélkül.

Ha azt kérdezném, hogy miért nem hoztok létre egy szabadon wallpostolható Facebook page-et az LD50 folytatásaként, gondolnál arra, hogy a tömegplatformos fordulat nem lenne hű a feketegót-cbyerpunk-industrial alapokhoz?

Ezt nem érzelmi oldalról közelíteném meg, a tömegplatformos fordulat a legjobb dolog, ami a szubkultúrákkal történhetett jó ideje, egyébként a long tailnek sem lenne sok értelme. Az LD50-nek meg van szabadon wallpostolható oldala, de ott is ugyanazt tapasztalom, mint amit az anyaoldalon: a felhasználók általánosságban véve sokkal passzívabbak, mint öt vagy tíz éve, még tartalommegosztásban is.

Gondolsz rá, hogy csinálni egy ugyanilyet angolul és/vagy darknet környezetben, oldskool cyber romantikával? Életképes lehetne egy ilyen?

Vannak félbehagyott terveim külföldi ismerősökkel meg véleményvezérekkel hasonlóval kapcsolatban, de amennyire a szubkultúráink élete most lefutóban van itthon, külföldön ugyanezt a trendet lehet érezni. Új közösségi nicheportál alakításával meg az a bajom, hogy szinte a tervezés első pillanatától kezdve nem a Facebook mellett, hanem annak ellenében kezdesz el dolgozni, még akkor is, ha nem akarsz. Darknettel nem foglalkoznék, ha már gyártok egy közösségi oldalt, akkor az teljesen publikus és elérhető lesz, maximum a témája nem fogja a mainstreamet megmozgatni. Az oldskool cyberromantika meg a kilencvenes éveké, imádom, jó illata van, jó emlékeim vannak róla, de az már a múlté.

A fenti kép után az asztalt átrendeztük egy új verzióba: mi kell egy könyv megírásához? Az inspirációk belekerülnek a fejbe, az eszköztár pedig gépre és kávéra szűkül. Sok kávéra.

Más: Hol élnél a legszívesebben a világon?

Mondom a szűrőfeltételeket: legyenek nyitott, optimista emberek, jó csajok, vibráló kulturális élet, amiben könnyű elhelyezkedni, jó zenék, taktikai atomtöltet erejű kávé és gyors net. Ha nem olyan környezetben vagyok, ahol az ingerek előremozdítanak, akkor gond van.

Hol van most ilyen szerinted, ahol validálnak a szűrőid?

Ha tényleg megtaláltam, akkor majd változik Facebookon a lakhelyem, ennyit megígérhetek. Isztambult és Sanghajt például több nagyon különböző forrásból dícsérik – ez csak két tipp.

És ha nem csak ezen a világon lehetne válogatni?

Akkor vinném a szkafandert meg a ghettoblastert és mennék kulturális követnek a kozmoszba.

Damage az interjú mellett egy podcastot is készített a Kultblognak, amelyben zenébe olvasztotta azt, amit akár a könyv olvasása közben (vagy hatására) is hallgathatnál:

Podcast #40: Damage exclusive mix