Közel két hónapja hurcibálom az oldalamon Parti Nagy Lajos A hullámzó Balatonját. Ma vettem észre, hogy míg a legtöbb új könyvem először a polc-asztal-táska utat járja végig, ez elsőre beköltözött a tucatnyi papírszemét közé, a barna oldalcsatos táskába. Annyira jó érzés, hogy ezek a novellák az oldalamon járják a hideg tüskevárost, a fagyott körutakat, a lepukkant kifőzdék, a bérházak és gőzölgő sikátorok világát – amiről nem szól ez a könyv, de aminek szaga éteresen, kimoshatatlanul belengi a sorokat, és velem van, mint oltalmazó írás.
Parti Nagy felbukik, sokadszorra, de ezúttal úgy igazán, tesz két tempót, távolodik a parttól. Minél jobban távolodunk mi, olvasók az ezredfordulótól, annál jobban beleég a köztudatba is a már kilencvenes (sőt, nyolcvanas) évektől fogva fontos és ismerendő mindenes. Nem szűkíteném, hogy versíró, meg hogy prózaíró és drámaíró, mert bár mindhárom műnemben megfordult már, igazából ahogyan a zenéből tűnnek el az egyértelmű műfaji határok, úgy lényegtelenedik el a kötelező forma Partinál is. A hullámzó Balaton viszont azon nyomban megcáfol, lévén novelláskötet, olyan igazi, sok kis csörgő-zörgő kavics egy nagyobb szütyőben, szétesnek, és mégis összeőrlődnek, porrá szelídülnek, üledéket hagynak.
Nagyon sok üledéket: a borból kiváló üledék, a folyók alján mosódó üledék, a tisztítatlan csaptelepek köré ülő zöld, utánérzés-anyagok. Ezeknek a színét látom a novellákat olvasva. Az élet üledékei örvénylenek fel s alá, mint a hullámzó, gonoszt sejtő gyomorban, meleg, félelmetes, hűvös, szerethető áramlatok. Minden szerkezet nélkül, egy kezdet és egy vég közé rendezve mindenféle homályos, vagy éppen nagyon is körvonalazódó érzés-hányinger-mesék: ez A hullámzó Balaton. A fülszöveg modellmakettekhez hasonlítja a novellákat – de én nem hiszem, hogy itt erről volna szó. Túlságosan könnyen oszló, kárhozatra ítélt anyagokat tapintunk. Történetek, néha történés nélkül, gyakrabban igenis sztorizós hangnemben, talán elsőre hihetetlennek tűnő elemekkel. De itt jön az, ami miatt beköltözött az első pillanattól fogva a csatos táskába a könyv: nagyon is reális elemek vannak ezeken a novellákban.
Ez cseppet sem fantasztikum: ez színtiszta realizmus, ami csak azért tűnik fikciónak, mert az elme frusztrációi színezik ki. A világpara, az istenpara, a várospara, a létpara. A normális, hétköznapi élet gellerei vannak ebben a gyűjteményben átdeformálva, egy egészen egyéni nyelven, a magyar egy tájnyelvi, ködgubásított és lipidesített, gabalyodó és jégkristályosodó vadnyelvi dialektusában: Parti Nagy Lajos nyelvén. Aki lefordítja a háttérzúgást a magnóra felvett beszéd mögött, és megcseréli a szerepeket: a fehérzaj az igazság, a kimondott a szerep. Ennyiben áll világunk.
Linkek: