A detektívregény egy tizenöt éves autista gyerek szemszögéből írja le, hogy hogyan deríti ki, ki ölte meg a szembeszomszéd kutyáját egy vasvillával. Ezt a felütést olvastam, amikor az elmúlt évtized legjobb könyveire kerestem, és nem is kellett több, hogy Mark Haddon első írásába belekezdjek. Amit kaptam, az pedig egy izgalmas és magával ragadó betekintés egy autista fiú gondolkodásmódjába, és egyben a legimádnivalóbb regény, ami az utóbbi időben megfordult nálam.
Mint minden jó detektívregény, ez is egy gyilkossággal kezdődik. Wellington pudlikutyába egy éjszaka valaki beleállít egy vasvillát, Christopher pedig rátalál a nyirkos füvön, és eldönti, kideríti, hogy ki a tettes. Miután ezt elmeséli a speciális iskolában az egyik tanárának, ő azt tanácsolja, hogy írjon a kutatásáról egy könyvet. Ennek hála születik meg a Sherlock Holmes-ihlette The Curious Incident of the Dog in the Night-time.
A könyv egyedisége abban áll, hogy mesélője Asperger-szindrómás. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem tudja rendesen kezelni az agyába tóduló rengeteg információt. Ilyenkor rendszerint a földre fekszik, becsukja a szemét, befogja a fülét és nyöszörög, amíg jobban nem lesz. Vagy felidéz pár száz prímszámot, esetleg a kettő hatványait számolja, vagy másodfokú egyenleteket old meg fejben. Ettől biztonságban érzi magát.
A könyv végig egyes szám első személyben íródott, Christopher naiv és ártatlan nézőpontjából, így kimerítő betekintést nyújt egy autista gondolkodásába. A rövid és egyszerű mondatszerkesztés, valamint a sok cselekmény miatt ez van annyira izgalmas, hogy pár oldal elolvasása után beáll a “na, csak még egy fejezetet, aztán tényleg megyek a dolgomra” effektus, aminek hála, bár utálok hamar végigérni egy könyvön, mégis két nap alatt ledaráltam.
Detektívünk szereti a logikát és a matematikát, ellenben komoly gondja van az emberek megértésével. A különböző arckifejezések jelentését nehezen tudja megállapítani, a beszédet szó szerint veszi, így a metaforákat abszolút nem érti, attól pedig egyenesen rosszul lesz, ha egy szóviccet mondanak neki, ahol egyszerre kell egy szó két különböző értelmére gondolni. A kedvenc színe a sárga, de szereti a pirosat is, viszont utálja a barnát. Amikor a szomszéd néni egy zacskóval megfogta a kutyakakit, és betette a szemetesbe, akkor egy barna dolgot rakott egy pirosba, aminek láttán Christopher inkább elfordult, mert elkezdett forogni a világ.
A legmegragadóbb részek a szüleivel való interakciók leírásai, ahol egyszerre látjuk, hogy az apa mennyire próbálkozik, és tudjuk, hogy milyen érzelmeket szeretne eljuttatni a fiához, ám eközben arról is értesülünk, hogy ez teljesen esélytelen. Nem azért, mert Christopher nem szereti, csak egész egyszerűen nem képes arra, hogy viszonozza, vagy akár megértse őket.
A könyv hangulatát a folyton elkalandozó, gyerekes asszociációk mellett tovább fokozzák a könnyebb megértést szolgáló, kézzel rajzolt térképek, alaprajzok vagy épp az emotikonok, amelyekhez az emberek arckifejezéseit hasonlítja, hogy megpróbálja belőni, hogy az adott illető éppen mérges-e, avagy vidám. No és persze a bájos életigazságok:
“A prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikusak, ám mégsem tudsz rájönni a szabályaira még akkor sem, ha minden idődet ezzel töltöd.”
A legkellemesebb könyv ez, amit mostanában olvastam. Viszont, hogy ne legyen teljes a boldogság, természetesen nincs belőle magyar fordítás.
Frissítés (2010-04-07): És mégis van. Köszönjük a korrekciót touminnak, aki szólt, hogy a könyv megjelent magyarul az Európa Könyvkiadónál, erre a bizonyosságot meg is találtuk, úgyhogy kereshetitek a magyar verziót is, ami valószínűleg aukciós oldalakon és antikváriumokban lesz elérhető (de ha mégsem, szóljatok erről is!).
Ha az én ajánlásom mellett egyéb referencia kellene: a Whitbread Book Awards–on a 2003-as év könyvének választották, 2004-ben pedig a Commonwealth alapítvány legjobb első könyvnek járó díját kapta meg érte a szerző.
Linkek: