Természetesen szükséges némi humorérzék ahhoz, hogy a fantasy paródia-klasszikus Korongvilág megalkotójának és a dark fantasy és horror mesterének koprodukciója szórakoztató élménnyé váljék, de ez talán nem nagy elvárás. Tíz éve olvastam először magyarul az Elveszett próféciákat, egy azóta sajnos megszűnt kiadó gondozásában, most pedig újra kezembe vettem az Agave által megjelentetett, átdolgozott példányt. Ismét érdemes volt.

Gaiman és Pratchett szédületes tempóban indít, nem kisebb eseménnyel, mint az Antikrisztus megszületésével, amiben néhány pokolbéli démon, egy rakás sátánista apáca és pár rosszkor, rossz helyen tartózkodó ember vesz részt. A démonok közt tűnik fel az egyik főhős, a renegát Crowley, aki Évát kísértő kígyóként kezdte pályafutását, de az emberek közt töltött idő megváltoztatta, mondhatni szürkére kopott. Ettől függetlenül szénfekete Bentley-jével szigorúan a sebességhatár felett közlekedve, állandóan napszemüvegben parádézva a vészterhes események környezetében még mindig ő a legkúlabb figura. Ellentétpárja és jó barátja a szintén kissé átszíneződött angyal, Azirafael, aki sokkal kevésbé kúl antikváriusként tengeti évszázadait. A két barát földi életét a közelgő világvége persze nem kicsit kavarja fel.

Az Antikrisztus eljövetele népszerű filmes téma, az erről készült alkotások közül is kiemelkedik az Ómen sorozat, amelynek egyfajta paródiája a Good Omens eredeti címmel megjelent regény. Kifordított világ ez, hisz itt a boszorkányok jófej jósok és még a new age rettenet sem kerítette teljesen hatalmába őket, a sátánista apácák a pokol urát szolgálják, a boszorkányvadász misszió egy bogaras öregember elfuserált és megalkuvó vállalkozása, a démonok egyszerűen bénák, a pokol kutyája egy kis korcs, az apokalipszis lovasai motoros bandává avanzsáltak, maga az Antikrisztus pedig egy éles elméjű, különleges 11 éves gyerek.

Akinek pusztán a szereplők izgalmas karakterei nem nyújtanának elegendő izgalmat, szórakozhat Agnes Nutter szép és pontos próféciáin, az angyal-démon páros évődésén, egy kissé bénácska szerelmi szálon és magán a történeten, amely stílusosan kanyarog a kissé meglepő végkifejlet felé. Ettől függetlenül a zseniálisan felrajzolt hősök viszik el az egészet ebben a görbe tükör világban. Karaktereikben hordozzák a (fekete) humor forrását és a sztori kimenetelét is. Ugyanakkor a szerzők nem bízták magukat pusztán a remekül megalkotott szereplőgárdára, egy pillanatig sem ül le, nem válik unalmassá vagy erőltetetté a világvége története.

A művet áthatja a két szerző közös élménye az alkotásban. Inspirálták egymást ötleteikkel és minden bizonnyal nagyon élvezték a közös munkát. Gaiman adta a dark hangulatot, vonzódását a mitikus lényekhez, a szinte-horror, kifacsart poénokat, míg Pratchett finomabb humorral operált, bőven elvetve bölcsessége magjait a sorok között. Hozzá köthető az Antikrisztus figurája, aki gondolkodásában igen sok meglepetést okozhat az olvasónak.

Az Elveszett próféciák nagyon filmszerű alkotás, amely vászonra kívánkozik, nem kell végtelen fantázia ahhoz, hogy előttünk peregjenek a képzeletbeli képsorok. Már az első olvasás után is Edward Nortonnak adtam volna a démoni szerepet, s ez tíz év alatt sem változott semmit. Pletykák keringtek már egy Terry Gilliam-féle változatról Johnny Depp-el az említett szerepben, amivel szintén nem lenne baj. A helyzet azonban az, hogy egyelőre a film még a kanyarban sincs, úgyhogy marad nekünk a könyv (és a fantázia), amely nagyon ajánlott, akár többszöri olvasásra is.