Azt hiszem, hogy a már-már fájóan távolba vesző ezredforduló onnansó évszázadában áthaladt alattunk valami csendes forradalom, valami olyasfajta érzés, amit archeológusok begyulladt reneszánsz tudatként azonosítanának egy mumifikált humanista művész homloklebenye alatt másfél centivel; és nem is olyan régen a Művészetek Palotájában tűnt fel egy alak, ebből a zeitgeistből. Michael Nymanről szeretnék beszélni, egy könyvéről és társairól.
Ködgóclátta, sosemvolt tudomány a zeneelmélet, vagy ha úgy tetszik, a zenei hermeneutika: a dobhártyánkon végighengergőző hangokkal éppen csak addig törődünk, míg valami sorvadó kéreglemez cserepei között el nem tűnik az, amit később zenének nevezünk, zenének tapasztalunk meg. A virág kelyhe helyett szárával törődni, gyökerei helyett leveleire szórni törődésünket nem tűnik viszonzott élménnyel kecsegtető vállalkozásnak. S nem is az, hacsak nem olyan szellemben foganva keressük a dolgokban rejlő igazságokat, ahogyan Jorge Luis Borges Bábeli könyvtárának céltalanságba vesző könyvtárosai dolgoznak – és ahogy Michael Nyman is tekint arra a sötét anyagra, ami végigkísérte élete során, és amelyről megszerzett összes észlelését egy könyvbe szublimálta. Ez az Experimentális zene – Cage és utókora című, szinte zsebkönyv méretű, paperback kiadásban szomorkodó kötet.
Események peregnek, nevek, évszámok, kísérlet-hegyek, eredeti partitúrák kellemesen jó minőségű illusztrációinak társaságában, és két dolog kristályosodik ki egy idő után. Egyrészt, hogy ez vékonyka lapcsomó enciklopedikus szintű tartalmával tökéletes korreferátum egy különösen releváns szerzőtől. Másrészt, hogy a bevett fogalmunk a zenéről már csupán közmegegyezéses alapja miatt állja meg helyét. Amerika és Európa egyetemeiről kiszabadult örökdiákok forgatják fel a zene, mint lehetőség összes aspektusát, és Nyman szorgalmasan jegyez véleményeket, perspektívákat, önmeghasonló zsenik megnyilatkozásait. Lehet-e zenének tekinteni 4 perc és 33 másodperc színtiszta, háromtételes csendet? Nem érdekel, mit válaszolsz, amíg el nem olvasod a könyv első felét – és akkor válaszolj arra, minek tekinted John Cage eme művét.
Mi az experimentális zene? Nem valami elviselhetetlen zaj. Nem önmaguk által beavatottak öncélú, mismásoló szeánsza. Az experimentális zene a létezés egy formája, melyhez a maguk által felfedezett kulcsot olyan nevek adják kezünkbe, mint a Ji King által megihletett Cage, a talán legtöbbek által ismert Philip Glass, Terry Riley, Morton Feldman és még nagyon sokan. S ha végiglapozzuk ezt a könyvet, talán értőbben állunk hozzá mindahhoz, ami Brian Eno (aki a kötet előszavát is jegyzi) által ambientként vált könnyűzeneivé, és mindennapjaink kultúrájában is gyakran megjelenik.
Michael Nyman – The Sacrifice, a Zongoralecke című filmből
Nem akarom a fehér holló szerepét magamra ölteni, de ami ez alatt a türkiz borító alatt rejlik, aligha hiszem, hogy magyar nyelvű olvasóközönsége hálájából visszahozná az árát. Mindazonáltal, hogy mégis leültem megírni ezt a pár sort, abban nagyban támogatott az a tény, hogy a MüPa összes jegye elkelt a Michael Nyman Band előadására. Ez azért bíztató jel. A későn ébredők szégyenlősségével, némi alázattal, legyen ez a pár sor az én hommage á Nymanem. S egyben hommage á Cage-em. Köszönöm.
Linkek: