Antiutópiákat bemutató cikksorozatunk, a Romlás Világai legújabb részében egy izlandi író invitál minket a nem annyira távoli, ám annál bizarrabb jövőbe. Persze csak mese az egész – de néhol azért nagyon hihető.
A LoveStar egy izlandi gigacég, amely forradalmasította a modern társadalom emberei közötti kommunikációt. Ez két dologban összpontosul. Egyrészt száműzték a vezetékeket, a “drótnélküliek” tehát készülék nélkül, különféle hullámokat fogva tudnak telefonálni, tévét nézni vagy rádiót hallgatni. Az új technológia pedig számtalan új munkakört is kínál, így rengetegen adják bérbe a beszédközpontjukat vagy különféle biológiai reflexeiket, mintegy transzparenst kínálva a termékek promotálására. Hogy is néz ki ez a valóságban? Ha egy ember epilepsziás rohamot kap a piac közepén, majd habzó szájjal fetrengve maga alá piszkít, nagy valószínűséggel csak “reklámkelepcében” van, és másodperceken belül elkiáltja magát: Ford! Így jár, ha nem vesz új modellt! Aggodalomra tehát semmi ok. Különben is a legtöbb rikkancs sokkal diszkrétebb: például Whiskas!-szal válaszol egy hellóra.
A cég természetesen a halálra is nagy figyelmet fordít, és a Rothadó anyu-kampánnyal sikerül lejáratnia az ősidők óta fennálló barbár módszert, a temetést. Föld alá tenni a húst, hogy megegyék a giliszták – ugyan! A LoveDeath megszépíti a halált: a holttesteket rakétával lövi ki, amely elegánsan szeli át a sztratoszférát, majd elég. Az idős és szeretett nagymama rideg koporsó helyett szikrázó hullócsillagként távozik az élők sorából. Ha pedig megszépül a halál, meg kell szépülnie az életnek is. A számtalan vívmány közül a LoveStar legnagyobb dobása a “kikalkulálás”: a cég szakemberei a legkorszerűbb technológia segítségével kiszámítják az ember ideális párját, majd hol finom, hol keményebb módszerekkel össze is boronálják az illetőket. Ez pedig elvezet a világbékéhez, hiszen a legtöbb ember “igazija” más kontinensen él. Aki pedig képtelen beletörődni a LoveStar megfellebbezhetetlen eredményeibe, még mindig vigasztalódhat a LoveDeath-nél kérvényezhető kegyes kilövéssel.
A fentiekben vázolt világkép csupán egy apró szegmense annak a víziónak, amelyet Andri Snær Magnason 270 oldal keretében az olvasók elé tár. Annyi azonban talán már ebből is látszik, hogy a fickónak van fantáziája. Némelyik ötlete ugyan jócskán elrugaszkodik a földtől (sőt a rakéták kapcsán gondolhatunk a nagybetűs Földre is), de még az abszurd bohózatba illő elemekkel együtt is elgondolkodtató, helyenként már-már fenyegető társadalmi tablóba tekinthetünk be.
Papolczy Péter kiváló fordításának köszönhetően igencsak feszes olvasmány a LoveStar mint fiktív korrajz, hiszen szerzője úgy hintázik az egymás hegyén-hátán sorakozó ötleteken, mint gyerek a játszótéren. Néhol ugyan nem löki őt senki, és olyankor fogy a lendület, de szerencsére a legtöbb őrültség nincs túlírva, suhanunk is rögtön a következőre. Ez némiképp viszont a könyv hátránya is. Nemcsak hogy történet nem nagyon van, de olykor cselekmény is alig rajzolódik ki. Pedig van nekünk egy szerelmes főhőspárunk, akik nyíltan idézik meg Orwell 1984-ének alapkonfliktusát: szeretik egymást, de “ott fent” úgy határoztak, hogy nem lehetnek együtt. Ők mégis küzdenek. Legalábbis ha épp róluk van szó, ez azonban ritka, Magnason – a terjedelemhez képest legalábbis – túl nagy teret enged a LoveStar világának általános jellemzéséhez. Indridi és Sigridur harca érdekes, de ennél sokkal izgalmasabb is lehetne. Az egyéni küzdelmeken, egyéni sorsokon keresztül csak még inkább árnyalódhatna ez a megdöbbentő, többnyire mégis inkább elnagyolt jövőkép, mely jobb pillanataiban Terry Gilliam Brazilját idézi, máskor pedig megmarad az abszurd mesék és a nyári lektűrök könnyedségénél.
Kapcsolódó cikkeink: