A Sztrugackij-fivérektől nekem eddig egyedül a Piknik az árokparton című kisregény rémlett, illetve az abból(?) készült Sztalker című filmzsenialitás, az életművük többi részébe még csak felületesen sem ástam bele magam soha. A Lakott szigettel se foglalkoztam volna, ha épp nem mostanában jelenik meg a Galaktikánál. Már ismerhettek annyira, hogy engem inkább a modern sci-fi érdekel, nem pedig a klasszikus, vaskalapos tudományos-fantasztikum, ami főleg a monumentalitásának és az átlagos magyar rajongó tudatlanságának köszönhetően népszerű még mindig itthon, miközben a stílusból semmi más új dolog nem tud gyökeret ereszteni. Most viszont én is kiállok a klasszikusok mellett: a Lakott sziget messze az egyik legjobb könyv, ami ősszel a kezembe került.
A történet felütése annyira nem furcsa. A párszáz évvel távolabbi jövőben vagyunk, az emberiség meghódította a világűrt, és benépesítette a galaxisokat. Minden planéta nyugodtan és elszigetelve él a többitől, egyedül a progresszorok ellenőrzik a fejletlenebb kultúrákat, illetve utaznak intergalaktikusan. A regény főhőse Makszim Kammerer (vagy csak simán Makszim, esetleg Mak Szim), aki felderítő-kutatóként érkezik egy ilyen bolygóra, azonban örökre ott ragad: az űrhajóját felrobbantja a helyi civilizáció, őt pedig elfogják. A fejetlenség természetesen várható: nem tudják megérteni egymást, így a főszereplő helyzete bizonytalanná válik, ám sikerül megszöknie egy átszállítás során, ezzel megkezdve ügyes-bajos kalandjait egy olyan világban, ami minden egyes fejezet után egyre jobban hasonlít a regény megírásakor (1968) létező Szovjetunióra – természetesen a legvadabb rémálom változatban.
A Lakott sziget környezete borzasztó; nukleáris szennyezés, önálló életre kelt és a lakatlan perifériákon céltalanul mozgó robotok, ballisztikus légvédelmi tornyok, amiket valójában sugárzásra használnak, pártproganda és az ismeretlenen túli népek legendái, illetve rémtörténetei köré épülnek Makszim kalandjai, és ahogy felfedez mindent ebben a pokolban, úgy determinálja a saját célját is, hogy megdöntse a rendszert, és elhozza a békét. Az egész nagyon hasonlít a magányos szovjet harcos sztereotípiájára, aki a semmiből felemelkedve ér el nagy dolgokat, minek köszönhetően büszke lesz rá mindenki, csak hogy itt ez nem történik meg. Makszimra senki nem lesz büszke, mindenhonnan menekülnie kell, és hiába lel idővel szövetségesekre, mégis képtelen beilleszkedni az ő világukba.
Viszont nem csak ezek a gondolatok és a háromszáz oldal alatt többször és gondosan megfogalmazott társadalomkritika miatt izgalmas a regény, hanem a sci-fi mivolta miatt is. Sztrugackijék izgalmasan és festőien képzelték el a Szovjetunió posztapokaliptikus jövőjét, kezdve a robotoktól az elkorcsosult, kihalófélben lévő törzseken át egészen a távoli vidékek tengereit ellenőrzés alatt tartó, rejtélyes fehér tengeralattjárókig, így az olvasó a könyv végére sajnálja is, hogy nem tud meg mindenről többet, illetve hogy nincs több regény, ami ebben a világban játszódna, részletesebben fókuszálva egy-egy tájra és annak minden kísértethistóriájára. Így ugyanis túl sok van rábízva a saját képzelőerőnkre, holott a háttérben maradó, felfedezetlen dolgok szinte már a sorok közt is azért kiáltanak, hogy életre kelhessenek.
Ártani azonban ez szerencsére nem árt a regénynek. Állítólag a maga idejében betiltották több helyen is (nálunk is), de tavaly az oroszok megcsinálták belőle a filmet, így, aminek vizuális téren ki kellett maradnia a regényből, az remélhetőleg a vásznon pótlásra kerül.