A Kozmonauták vára kivesézése után adta magát a feladat, hogy nekiessek Iain M. Banks legújabb könyvének is. A Nézz a szélbe mondhatni klasszikus tőle: mindent megvillant, amiért szeretjük, ismét van egy remek történet, és megint annyira autentikus minden, mint az összes többi Kultúra-regényben.
Iain M. Banks a zseniális író mintapéldája: mérföldkőnek számító könyve nincsen sok (mondjuk a Játékmester talán megérdemli ezt a titulust), de jó, egyenletes színvonalú írása annál több, és minél jobban beleveti magát az ember ezekbe, annál inkább kiváncsi a skót író többi művére. Személy szerint én haragszom is kicsit az Agavéra amiatt, hogy évente csak egy kiadványra futja tőle, miközben a többi sztárírójuk esetében ez a szám elérheti akár a hármat is. Persze magyarázkodni mindig lehet, és ezúttal sajnos van igazság a kiadó álláspontjában: Banks hazai népszerűségi mutatója öt év után sem mutat számottevő emelkedést (külső szemlélőként legalábbis ez így tűnik), és miután az író a klasszikus regényeivel sem hengerelte le a magyar közönséget (képzavar: csak egy klasszikus regénye jelent meg eddig magyar nyelven), ezért nekem már egy ideje olyan érzésem van, hogy az Agave csak becsületből viszi végig a Kultúra-ciklust, vagyis Banks többszörös díjnyertes és külföldön nagy sikernek örvendő sci-fi sorozatát (tévedés esetén meg majd kijavítanak úgyis).
A gyűjtemény idén megjelent darabja a Nézz a szélbe (Look To Windward), s míg az első rész keletkezésétől (1987) csak tizenhárom év választja el, addig a regény idejében már nyolcszáz évvel az Emlékezz Phlebasra címűben megörökített idiri háború után járunk. A több szálon futó és váltakozó perspektívából követhető cselekmény a Kultúra Masaq’ nevű orbitálján játszódik, ahol az emberek történelmi pillanatra készülnek, ugyanis a napokban éri el a gyűrűt annak a két napnak a kihúnyó fénye, amelyek nyolcszáz évvel ezelőtt semmisültek meg az életek milliárdjait követelő csillagközi háborúban. A közel ötvenmilliárd lakosra felvigyázó Központi Elme Mahrai Zillert, a ragyogó tehetséggel megáldott kelgir zeneszerző-disszidánst kéri fel arra, hogy a megemlékezésre komponáljon egy új darabot, e mellett kijelölt segítőivel pedig azon fáradozik, hogy megszervezzen egy diplomáciai találkozót az imént említett Ziller és a kelgírek küldötte, Quilan őrnagy közt, aki nemcsak, hogy meg szeretné győzni a művészt, hogy sokéves száműzetése után térjen haza, de örök szerelme elvesztését gyászolja maró fájdalomrohamok közepette. Az egyszerűnek tűnő, fajok közti találkozó meg ugye koránt sem az, aminek látszik: a Kultúra az általa gerjesztett és ötmilliárd kelgíréletbe kerülő kasztháború utózöngéinek szeretne véget vetni egyszer, s mindenkorra, miközben a kelgíreknek (Quilan tudatába egy másik entitást beültetve) merőben más szándékaik vannak.
Izgalom tehát van bőven, és Banks nem is ront el semmit az egyébként tőle viszonylag rövidebb írásnak (~ 400 oldal) számító műben. Talán az első harmadban lévő felvezetés és építkezés tűnhet picit unalmasnak, vagy érdektelennek, de miután beindul a cselekmény, a Nézz a szélbe is olyanná válik, mint az író többi regénye: stabil színvonalúvá, pörgőssé és ezáltal letehetetlenné. Ráadásul ezúttal több a párhuzam a való világgal, vagy talán aktuálisabb, mint bármikor: Banks eddigi regényeiben is felfedezhettük már, hogy bizonyos fajok, vagy események utalnak valamire a jelenünkben, és mostani esetünkben az emberek vs. kelgírek felállás többször is az Amerika vs. Közel-Kelet szituációra hasonlít, akár vallási, akár eszmei szempontból, a történésekről nem is beszélve. S igazából ez teszi élvezetessé ezt a könyvet; a főszereplőkön túl, különféle mellékkarakterek szemszögén keresztül ismét megismerkedhetünk rengeteg új fajjal és azoknak a történelmével, de az emberek sincsenek elhanyagolva eközben, vagyis Banks ismét figyelmeztet is.
Valahol a félút után kezdődik egy fejezet, amiben Ziller beszélget félig komolytalanul egy emberrel, és már a legelején megállapítják, hogy az élet mértékegysége a változás. Pont ugyanez jellemző Banks Kultúra-ciklusára is. Egy gyűjtőfogalomba tartoznak a könyvek, de mégis mindegyik teljesen más. Érezhetően változik minden ahhoz, hogy a hűséges rajongók mellett bármikor újakat is szerezhessen magának ez az univerzum – vagy éppen elveszítsen: számomra a tavaly megjelent Holtpont csalódás volt, s félve mertem csak elolvasni a Nézz a szélbét (végülis a tavaszi megjelenését követően három hónapot váratott magára), de ezúttal szerencsére nincs baj: Banks ismét megvillantja a zsenijét egy remek történetben, ami bár korszakalkotónak egyáltalán nem nevezhető, de annyira nagyon jó, hogy várjam ismét a tavaszt. Négyes.
Korábban a Kultblogon:
Linkek: