Ha a metalzene utolsó igazán nagy és előremozdító tudathasadását keressük, nem álljunk meg a zeneileg valójában nullát újító, gyakran emósnak bélyegzett zenekaroknál – mellettük nyugodtan elhaladhatunk. Egészen az ezredfordulóig, amelynek egy paradigmaváltó lemeze – Linkin Park: Hybrid Theory – kapcsán már felidéztem az adott korszakot, és igyekeztem rámutatni, hogy a hiphop és rock bűnös szövetsége napjainkig ható ritmusképletekkel, hangzásokkal és nem utolsósorban nagyszerű albumokkal ajándékozta meg a zene világát. A Linkin Park inkább a metal és elektronika felé húzó stílusának vakfoltját hibátlanul fedte le Fred Durst és zenekara, a Limp Bizkit, akik inkább a hiphopperek számára küldték a megoldást olyan társaikhoz hasonlóan, mint mondjuk a Cypress Hill vagy Tommy Lee bandája, a Methods of Mayhem.

A Limp Bizkit egykor…

Bár igazából felesleges ennél komolyabb hasonlítgatásba belemenni, hiszen akit anno beszippantott a nu metal színtér, az nem egy bandára hegyezte ki magát, hanem általában az egész műfajt szerette sokszínű zenekarpalettájával. Ezt a tényt igazolja a Rockinform újság jellegzetes stílusú, Hunter S. Thompsonra hajazó fizimiskájáról és Szeszélyes évszakok-szintű nyelvi humoráról (Bánfalvintellektuállis, Bánfalvilágháló…) könnyen felismerhető szerző könyve is, amely címével ellentétben csak féltávig szól a Limp Bizkitről. A könyv másik felét a Bizkit már akkor meglepően nagy diszkográfiája mellett a pályatársak bemutatása teszi ki, érdekes válogatási szempontok alapján, így például a Staind vagy a Korn evidens előkerülése mellett olyan szerepelnek, mint a Run DMC vagy a House of Pain, de például a Linkin Park vagy a Coal Chamber nem. Bár az említésre kerülő pályatársak rendszerint köthetőek valamiképpen Dursthöz és csapatához (DJ Lethal például a House of Painből igazolt át hozzájuk annak feloszlása után), az összeállítás így mégiscsak felemás valamennyire.

Ráadásul ezek a rövid ismertetések is rámutatnak a kiadvány legnagyobb problémájára, az elképesztő mértékű összeszedetlenségre, amelyet 2002-ben talán elfedett a kiadvány valóban kivételes információgazdagsága és Bánfalvi érezhetően komoly jártassága a stílusban, de ez 2011-ben, a könyvkiadás jelenlegi állapotában óriási negatívum. A rosszul vágott, gyakran pixeles (!) képek, a monokróm kiadványban benne hagyott színes, idejétmúlt reklámok (Popcorn, Bravo!!!) csak egy nagyon, nagyon rossz viccként értelmezhetőek. (Fakszimile kiadásnak nevezni ezt szintén elég szarkasztikus dolog lenne.) A folyószöveget néha teljesen váratlanul megtörő interjúrészletek is teljesen homályosak: forrás, készítő nincsen feltüntetve, pedig nyilvánvalóan nem mindet a könyv szerzője készítette.

…és most

De ahogy már utaltam rá, A siker receptje legkomolyabb erénye a valóban széles látókörű és információgazdag bemutatása a nu metal egyik élcsapatának, a Limp Bizkitnek: szépen végigmegy az együttes diszkográfiája mentén egészen a New Old Songsig, mindeközben kötetlen stílusban sztorizik a meglehetősen egyszerű és impulzusközpontú gyerek Durst és a totális ellentét Wes Borland vitáiról és kibéküléseiről, a többi tag csendestárs-mivolta mögötti komoly zenei háttérről, turnékról, rockbizniszről, sattara.  Ezáltal magára a műfajra is komoly rálátással bírhatunk a végigolvasás után – ha el tudunk siklani az idejétmúlt külső felett.