Blaine Harden újságíró 2008 telén találkozott először Szin Donghjokkal. Akkor valószínűleg még nem gondolta volna, hogy kétévnyi munkára lesz szüksége, mire Szin történetéből megírható, leközölhető sztori lesz. Mire a phenjani kormány által nem létezőnek mondott, a rendszer ellenségeit izoláltan tartó tábor minden, már halványan sejtett vonala valósággá szilárdul. Ha valamiért érdemes lehet újságírónak menni, akkor ez lehet az: hatalmad van, hatalmadban áll reflektorfényt világítani a világ egy szeletére, amely másképpen tán sötétségben maradna. Aztán, ha a megírtakból bestseller lesz, akkor is mindenki jól jár: valószínűleg jót tesz a témának, jót tesz a megírójának is.

“Ahhoz valamennyien elég erősek vagyunk, hogy mások baját elviseljük” – írta Rochefoucauld, francia moralista. A holokauszt- és fogolytábor-irodalom népszerűségének pontos okát nyilvánvalóan nem ez a cikk fogja megfejteni. Az mindenesetre mindig megnyugtatóan hat, ha a gonosz kívül van, szilárdan, megragadhatóan, elpusztíthatóan, és nem önmagadban, vagy ne adj’ isten: mindenkiben. Szin története talán azért ennyire megrázó, mert valós, mert mindez most is történik, mikor ezeket a sorokat olvasod. És persze azért is, mert megmutatja: mindenkit lehet addig bántani, míg elővillan belőle a gonosz.

A dél-koreai hírszerzés és emberi jogi csoportok szerint Észak-Koreában hat munkatábor található. Közülük az egyik legszigorúbb a 14-es: mintegy 15 ezer foglyot őriznek itt. Az állam ellenségeinek sorsa örökös kényszermunka. Ha valaki a fennálló rendszer ellen vét, nemcsak ő, egész családja bűnhődik, három generáción keresztül. A szabályok értelmében ugyanis a bűnre való hajlam genetikailag öröklődik. Bűnösnek születik már az a kisgyermek is, aki a foglyok jutalmaként kapott, sorsolás útján születő házasságok eredményeként kerül a tábor nyomasztó körforgásába. Szin Donghjok elbeszélése szerint az itteni élet az éhhalál szélén való óvatos egyensúlyozás, túlélni pedig csak az tud, aki szívós, aki nem érez szégyent. Na és az, aki hajlandó magára venni a spicli szerepét is.

Blain Harden könyve nem regény, hanem egy terjedelmes riport: felvázolja Észak-Korea személyi kultuszon alapuló, különös kasztrendszerének egészét, a területet behálózó feketézéssel, államilag szervezett biztosítási csalásokkal, milliók éhezésének eltitkolásával. Mert az országban nemcsak a tábor lakói nem jutnak elegendő élelemhez: Észak-Korea villannyal nem megfelelően ellátott, pislákoló fényű településeiben egyes felmérések szerint a gyermekek kétharmada éhezik. Az iskolák faláról az új, fiatal vezető, Kim Dzsongun mosolyog.

Lehet élni elegendő étel nélkül, lehet élni erkölcs nélkül is, bár megfelelő mennyiségű étel nélkül talán kevésbé sokáig. Az éhező eladja anyját, testvérét, barátját is egy újabb adag rizsért. Szint és társait a táborban megtörték, tárgyiasították, nem maradt más a gyomrukban, mint a félelem. Szint nem is annyira a szabadság csábította menekülésre, mint a lakomáknak az ígérete: roskadozó asztalokról meséltek neki, olyan sültekről, amelyekről azelőtt nem is álmodott. Nem volt a szökésében semmi hősies, ő csak egy jót akart végre enni. És ez olyan nevetségesen abszurd, olyan érthető, olyan emberi.

Hogy mit jelent embernek lenni, Szin még tanulja. Minden egyes nap egy lépéssel közelebb van hozzá: új életében ismét a közösséghez idomul, adaptálja szokásait. A tábor persze nélküle is működik, szörnyűségei újabb és újabb sérült generációkat kebeleznek be. A Google Mapsen is jól látható, szorgos méhkas túl nagy ahhoz, hogy nyom nélkül el lehessen rejteni. Egy ember élete már más kérdés: egy halál letagadható, egy halál elfelejthető, Észak-Koreában éppúgy, mint a Sínai-félszigeten. Ha nem fülelsz, híre idáig már el sem ér. Természetesen azzal, hogy ezt a könyvet elolvasod, még nem tettél semmit, ezzel még nem mozdítottad előrébb a világot. De legalább tudsz róla. A híradók kétdimenziós hírei élőbbek lesznek. Az ignoranciánál pedig még ez is jobb.