Északon másképp szomorkodnak az emberek – ezt a sztereotípiát erősíti és árnyalja is egyben a skandináv könyves sorozatunk mostani része, melyben két norvég író idén megjelent kötetét mutatjuk be. (A képünkön Kjell Askildsen.)
Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt (Európa Kiadó)
Kezdő skandikönyves olvasóknak a norvég Raymond Carverként lehetne leginkább körülírni az idén 83 éves Kjell Askildsent. Először az erős stiláris hasonlóság tűnik fel: mindkét író távolságtartással és tényszerű tömörséggel követi szereplőinek mindennapjait. A szikár prózánál pedig talán csak a szereplők megválasztása mutat nagyobb hasonlóságot. Akárcsak Carvert, Askildsent is a többnyire diszfunkcionális emberi (családi, baráti, szerelmi) kapcsolatok foglalkoztatják, és valamennyi novellájában azt a rövid eseménysort keresi, amelyben a leginkább összesűríthető a két vagy több ember közötti tátongó, a maguk módján valamiképpen mégis betölteni kívánt űr. Magányos szereplő tehát mindegyik, de magányukat némiképp még próbálják megosztani a másikkal – rendszerint sikertelenül. Ennek leggyakoribb oka a kommunikáció olykor már groteszk mértékű hiánya. Askildsen figurái inkább kitalálni próbálják a másik gondolatait ahelyett, hogy beszélnének azokról. “Carl nem tudta, mit higgyen, de azt tudta, hogy Nina mit szeretné, hogy higgyen” – olvasható a sok kulcsmondat közül az egyik a kötet címadó novellájában.
Askildsen második alkalommal jelenik meg magyar fordításban; Pap Vera-Ágnes ismét remekül ragadta meg az eredeti szöveg szárazságát. A 2004-es A thesszaloniki kutyák után az Úgy, mint azelőtt valamelyest színesíti az író eddig megismert palettáját. A viszonylag későn, csupán a 80-as években népszerűvé váló Askildsen korai művei között jónéhány erotikával kacérkodó példány is található. Idős és a közvetlen környezetüktől is elidegenedett norvég férfiak mellett ebben a kötetben tehát kamaszokról vagy kamaszkori emlékek felidézéséről is gyakran olvashatunk. Tény, hogy egyik novella sem könnyű, olvasni mégsem nehéz őket. Írójuk mindenféle jellemzést vagy környezetleírást mellőz, szimbólumok, metaforák pedig szóba sem jöhetnek nála. Lényeglátó írásmódja csakis a legszükségesebb elemekre korlátozódik, amelyeken keresztül bemutathat egy konfliktushelyzetet, majd azt, ahogyan a résztvevők megpróbálják és nem tudják ezt megoldani, hogy végül minden maradjon úgy, mint azelőtt.
Per Petterson: Átkozom az idő folyamát (Scolar Kiadó)
A 2009-ben nálunk is megjelent Lótolvajok után Petterson regényének főhőse ismét egy férfi, aki sehogy sem találja a helyét a jelenben a múltbéli események feldolgoz(hat)atlansága miatt. 1989-ben, a Berlini Fal leomlása után járunk. A kikezdhetetlennek hitt kommunista eszmerendszer Norvégiában is összedől, ami éppúgy zavarba hozza az ország kül- és belpolitikai berendezkedését, mint magukat az embereket. Petterson könyvében fontos a történelmi közeg, a hangsúly mégis az egyéni drámára kerül. A harmincas évei végén tévelygő Arvid és rákkal diagnosztizált anyja áll a középpontban. Kettejük viszonya – ahogy azt egy északi történettől várnánk – hűvös, távolságtartó és többnyire szavak nélkül fenntartott, valamiféleképpen mégis szorosnak tűnik. Szimbiózisuk mértéke erősen ingadozó ugyan, kiváltképp akkor, amikor Arvid a kommunizmus szolgálatába áll – egymásra utaltságukkal mégis újra és újra szembesülni kényszerülnek. Ezt az ambivalens családi kapcsolatot járja körül a könyv emlékek, képzelgések és nem utolsó sorban a jelenidejű események hol szelíd, hol erősebb összemosásával.
Az Átkozom az idő folyamát cselekményes mű, a lényeg mégis mindig akkor történik, amikor voltaképpen nem történik semmi. Arvid kudarca ugyanis épp az, hogy a feje fölött elrepült, nem megfelelően leélt idő nemhogy nem hozható vissza, de megmérgezi a hátralévő éveket is, aminek legszomorúbb következménye a tétlenség, tehetetlenség, ami közönynek, depressziónak vagy enyhén katatón állapotnak ugyanúgy értelmezhető. A férfi egyébként épp válni készül, erről mégis vajmi kevés szó esik a regény 230 oldalán. A centrumban az anyja és ő áll, újra és újra visszatérő emlékei, amelyek miatt képtelen felülkerekedni saját gyengeségén és a változó időkön. A szenvedést, a “semmit” nehéz élvezetesen tálalni, Pettersonnak mégis sikerül, jobban, mint a Lótolvajokban. Ebben vitathatatlan Földényi Júlia érdeme, aki ezúttal is kiválóan alkalmazta a magyar nyelv gazdagságát a lírai hangvételű norvég eredeti tolmácsolására.
Kapcsolódó cikkek:
Linkek: