Matthew Shardlake, a púpos ügyvéd legutóbbi történetéről azt írtam, hogy a tökéletesség határát súrolja, ami már önmagában magas elvárásokat támaszt és ezáltal nehéz helyzetbe hozza az Uralkodót, Sansom középkori történelmi krimi ciklusának harmadik darabját. Nem csak én voltam ezzel azonban így: a Sötét tűz 2005-ben megnyerte az Ellis Peters Történelmi Tőr-díjat (ezt évente ítéli oda a Crime Writers’ Association a legjobb történelmi/bűnügyi rejtélyért), ami hirtelen egy jóval magasabb szintre helyezte a sorozat reputációját, s ezzel az írót is. Ennek rendkívüli módon érezhető hatása van az Uralkodón. Sansom kétszer annyi ideig dolgozott rajta, mint a díjnyertes részen, és minden egyes részletében el akarta kerülni az önismétlést.

Emiatt az eddigi könyvek hajtómotorját képező vallási-filozófiai tartalom szinte teljes egészében ki lett vágva, és a regény címéhez hűen kőkemény politikai történettel van dolgunk ötszáz oldalon át. 1541-ben vagyunk, a Sötét tűz után egy évvel. Tavasszal ismét felerősödik az öt évvel korábbi lázadó hangulat északon, miközben VIII. Henrik király öreg kora és az utódlás problémája egyre több kétséget és rohamosan növekvő félelmet ébreszt az emberekben. Hogy eloszlassák eme aggályokat, a királyi udvar egy nagyszabású dicsőségmenetet tervez északra, ami egyúttal jó alkalomnak bizonyul arra is, hogy végképp felszámolják az ellenállást egy egységes amnesztiával. Shardlake-et az északi határtól nem messze lévő York városába vezeti lelkiismeretes szakmai elhivatottsága, és most is két feladatot kell szolgálnia egyszerre. Egyrészt meg kell vizsgálnia és kegyesen kell eljárnia a helyi tulajdonjogi perekben, másrészt ügyelnie kell Sir Robert Broderick, a hírhedt lázadó épségére, akit a menet Yorkból való távozása után azonnal a Towerbe szállítanak kínvallatásra.

Ami nagyon fontos: az Uralkodó nem krimi, sokkal inkább egy olvasmányos történelmi fikció. A könyv végén Sansom pár oldalban kitér arra, hogy mekkora mértékben használta a fantáziáját a tények mellett – s ez a mérték döbbenetesen kicsi. Shardlake ugyan hamar veszélybe kerül, mivel vétlen szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, ami olyan információkat tár fel előtte, amiért valaki többször is az életére tör a későbbiekben, de nem kezd el nyomozni, szándékosan próbál kimaradni a bonyodalmakból. Az első két résszel ellentétben az Uralkodót a sodrás helyett a karakterábrázolás határozza meg, és Sansom brillíroz. Egyszerre nyomasztó és perverz módon letehetetlenül élvezetes végigolvasni Shardlake belső vívódásait, hogy rangos munkája ellenére is milyen megaláztatásokat kell eltűrnie degenerált teste miatt, ami mellett hátborzongató, hogy a sötét középkor angol királyságában mennyire kegyetlen és egyszerű emberek vívhattak ki maguknak magas hatalmi pozíciót. Kezdve például az Északi Tanácsban ülő, mindenkit öncélúan kizsákmányoló Maleverer karakterétől a feldühödt, állati brutalitást alkalmazó börtönparancsnokig, vagy éppen magáig a királyig.

A könyv épp ezért roppant nehéz olvasmány. Szikár kegyetlensége, mindennemű drámaiságot nélkülöző jelenetei és a színpadiasságnak egyenesen hátat fordító mondatai miatt nehéz szépirodalomi műként tekinteni rá. Úgy érzem viszont, hogy Sansom nem is a hagyományoknak akart megfelelni, sokkal inkább saját műfajának megteremtésén dolgozott. Nagyon erős sorai vannak, szüntelenül képes úgy írni, hogy rendkívül élesen lássuk magunk előtt a helyszíneket és a jeleneteket, ráadásul úgy, hogy terebélyessége ellenére sem túlírt az Uralkodó. Sansom nagyon jól ért ahhoz, hogy miből mennyit kell egyszerre használnia; ennek egyik kiváló példája, hogy több tucat szereplő van a könyvben, s mégis, egyszer nem kellett visszalapoznom egy több fejezet után újra feltűnt karakter miatt, hogy kicsoda is. Úgyhogy, hiába a szigorú elvárások, az Uralkodó megfelelt. A tipikus, “ebből még bármi lehet”-féle nyitány után úgy tűnik, a Sötét tűz nem egyszeri csoda volt – Sansom ugyanazt a zsenialitást nyújtja, csak másképp. Nagyon várom a folytatást, még annak tudatában is, hogy a mesterhármas már tényleg emberfeletti elvárás.