John Wayne Cleaver 15 éves tinédzser élete nem túl idilli. Szülei elváltak, a különcsége miatt a suliban is csak Max, a kattant kövér srác lóg vele. Ahogy ő fogalmaz, kettejük kapcsolata nem igazán barátság, inkább csak együtt könnyebben túlélik az iskolát. John diagnosztizált szociopata, rendkívül amorális és antiszociális, súlyos beilleszkedési és viselkedési zavarai vannak. Ráadásul gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, és mániákusan rajong a hullákért. Különböző szabályokkal próbálja kordában tartani az általa csak “Szörnyeteg Úrnak” nevezett sötét énjét. Nem mehet állatok közelébe, nem követhet vagy bámulhat senkit és próbálja tökéletesen imitálni az átlagemberek szokásait. Amikor egy brutális gyilkos bukkan fel a környéken, John titokban nyomozni kezd utána, közben a benne lévő gonosz lassan eluralkodik rajta. Rájön, talán ölnie kell, hogy másokat megmenthessen. És ez nem csak viszolygással, félelemmel tölti el, de izgatott és kíváncsi lesz.

Wells egy érdekes krimi felépítésébe kezd, aztán még az elején olyan fordulattal él, ami sok-sok olvasóban elég komoly csalódást keltett. Váratlanul leleplezi a tettest, majd a dark-fantasy felé fordulva behozza a történetbe a természetfelettit, részben kiherélve ezzel a korábban vázolt alapkoncepciót. Viszont a megváltozott felállás sem rossz (bár tény, hogy a regény innentől sokat veszít a komolyságából), pusztán ez a lépés az író részéről komoly bizonytalanságot sugall. Mintha Wells sem igazán tudta volna, hogy kiknek ír, kik alkotják a célközönségét. Ezért a végeredmény korhatáros, felnőtt irodalomnak vérszegény és középszerű, a történetvezetés sokszor gyenge, csapongó, a karakterek kidolgozatlanok, a fordulatok sablonosak.

Viszont akadnak emlékezetes kivételek, Wells néha kicsit elengedi magát és nagyon jól ráérez, fantáziája meglódul és nyakig süppedünk a sötét, rideg thriller hangulatba. Ennek hála, egy-egy jelenettel olyan erős, átható atmoszférákat teremt, hogy bizonyos leírásokat – részben az író és a műfordító nyelvérzékének köszönhetően – borzongatóan élvezetes volt újra meg újra elolvasni. Plusz jó pont, hogy John karakterét sztereotip, szenvelgő tini helyett egy őrült, eszes, cinikus humorú koraérett kölyöknek festette meg. Kellett is a kidolgozás, mert a vázat nagyrészt az ő egyes szám első személyű gondolatai adják, egyébként ezáltal talán túlságosan is elnyomva a többi szereplőt vagy a cselekményt.

Végső gondolat: a sztori egészen remek filmes alapanyagnak tűnik, talán a mozgókép még többet is ki tudna belőle hozni. Egy ügyes, egyedi látásmódú, kreatív rendező kiváló kis költségvetésű indie-filmet csinálhatna belőle. Viszont a Nem vagyok sorozatgyilkos könyvnek sem rossz, csak tényleg nem szabad tőle túl sokat várni. A John Cleaver-sorozat azóta trilógiává bővült, talán ezzel együtt maga Wells is sokat fejlődött. Ezt a szerző Fumax Kiadónál most megjelenő Partials – Részben ember című műve talán majd megerősíti.