Van abban valami enyhén taszító, mikor egy író pofátlan magabiztossággal húzza alá az irói zsenialitás isteni határtalanságát. Daniel Kehlmann legújabb könyvében, a Hírnévben látszólag összehozhatatlan sorsokat – többek közt egy eutanáziára készülő idős asszony, egy végtelenül szélsőséges író, egy geek blogger sorsát – fésüli össze a hírnév átkára és a kommunikációs eszközök életeket befolyásoló veszélyességére építve. Mindezt olyan rendkívüli módon, valóban istenien teszi, hogy egyáltalán nem tekinthető pökhendinek, mikor az alkotást teremtésként definiálja.
A novellafüzér utolsó oldalára érve örömmel konstatáltam, hogy a kötetbe rendezett kilenc novella összessége több, mint azok szimpla szummázása. A külön-külön is izgalmas történetek nyitva hagyott, kérdőjeles befejezésükkel itt-ott misztikumba hajlanak, amiért azok összege továbbgondolható egységet alkot, amit Kehlmann sziporkázó megoldásai is jelentősen feldobnak. Egyszerűen mesteri, ahogy a kissé kattant bloggert a Hozzászólás a vitához című novellában angolos szlenggel elviselhetetlen pojácaként ábrázolja, és ahogy a Veszélyben és a Rosalie elindul meghalni címűekben – mint könyv a könyvben – regényíró karaktere egyszer csak belebújik a lapokba és önkényesen, isteni hatalommal teljesen ellentétes vágányra tereli az eseményeket, ill. váratlanná teszi a végkifejletet.
“Történetek a történetekben a történetekben. Sosem lehet tudni, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik! Valójában mind egymásba folynak. Csak a könyvekben válnak külön akkurátusan.” Ahogy Kehlmann maga is írja, minden mindennel összefügg, és bár a novellafüzér elején a történeteket összekötő egy-egy mondatos átszövéseket nem tartottam különösebben
nagy durranásnak, úgy azok valahogy egyszerűségükben mégis komplex élményt adnak. Ráadásul abszolút XXI. századi témával foglalkozik Kehlmann – ahogy a könyv előlapján látható halálfej is sugallja – a kommunikációs technikában rejlő veszélyekre épít. A mobiltelefonok bármennyire is adnak megnyugtató biztonságot a mindennapokban, hiányuk végzetesnek bizonyulhat (Kelet), de akár személyiségünket is elveszíthetjük egy központi telefonzavar következtében (A kiút), arról nem is beszélve, hogy e-mailekkel és távolsági beszélgetésekkel akár kettős életek is ideig-óráig fenntarthatóvá válnak (Hogyan hazudtam és haltam meg).
A fentiek alapján elhanyagolható részletkérdéssé törpül az az ellenszenv, amit Kehlmann egója kiválthat, még akkor is, ha nem önmaga, hanem csak egyik karakterével érzékelteti a szerzői mindenhatóság nagyságát, a tehetség hatalmát. Kehlmann azonban jócskán rendelkezik utóbbival, így reális a kijelentés; Kehlmann nem alkotott, hanem teremtett valami igazán jót a legnagyobb sikere, A világ fölmérése után is.
Linkek: