David Mitchell angol író harmadik, Felhőatlasz című könyve 2004-ben jelent meg, nálunk mégis csak a tavalyi év végén, a belőle készült film premierjére időzítve vált elérhetővé a magyar fordítás. Panaszkodni most már nem érdemes, de a film és a könyv ilyen összekapcsolódása mindig felvet bizonyos problémákat, legfőképpen azt, hogy a film vizuális világa megvezeti az ember olvasás közbeni kreativitását. Az olvasottak alapján a lapokból kiemelkedő világban egyesek azt is meg tudják mondani, hogy Holden Caulfield bal füle mekkora, mások arctalan, homályos figurákra gondolnak. Egy film azonban hirtelen a helyére pattint minden alkotóelemet. Saját körvonalaira hajlítgatja az alapjául szolgáló könyvet is: az olvasás során megalkotott világ már nem a saját fantáziád terméke lesz, hanem készen kapott, előrefőzött anyag, melyen milliók osztoznak.

Az, amit David Mitchell a Felhőatlasszal alkotott, egy rendkívül összetett, néhány száz szóban megragadhatatlan valami. Komplexitását jól alátámasztja a tény, hogy a magyar változat nem egy, hanem hat fordító munkáját dicséri, így biztosítva a hat cselekményszál hat eltérő elbeszélőjének sajátos narratív hangját. Mert ez a könyv minden akar lenni: útinapló és levélregény, hetvenes évekbeli krimi lövöldözéssel és robbantgatással, utópia és antiutópia. Az ehhez hasonló, monumentális tervekből két dolog sülhet ki: csoda vagy katasztrófa. A Felhőatlasz azonban bravúrosan építkezik, koherenciája lenyűgözően erős. Hat főszereplőjének mindegyike a másik reinkarnációja, minden mesélő eggyel beljebb visz az idő matrjoska-babájában, egy réteggel többet mutat meg az ember történelméből: egymásra épülő életekből, szereplőkből, akik egy majdani jövőt vizionálva teszik meg azt, amelyre véleményük szerint elrendeltettek. Közben pedig olyan kérdésekkel kerülnek szembe, melyek az emberi nemet több ezer éve kísértik.

Szükség van-e hatalomra? Ha igen, milyen korlátokat kell vele szemben felállítani? Érdemes-e nagyobb erővel szembeszállni, küzdeni? Kielégül-e az emberi mohóság, mielőtt maga alá roppantja az egész civilizációt? Mitchell a 19. századtól, a felfedezések korától, a fehér ember hatalomvágyának világméretű megnyilvánulásától a távoli jövőig vezet. Hatalmas metropoliszokat vázol fel fogyasztásra kényszerített milliókkal, megmutatja, milyen a fényűzés és szabadság leplével takargatott diktatúra, ahol a fabrikánsok, az e célra megalkotott klónok végzik rabszolgaként az embertelennek ítélt munkát.

“A lelkek úgy vándorolnak át az időn, mint felhő az égen” – oltja Mitchell az újjászületés elméletét felhőtanba. Azt, hogy miképp születik valaki újjá, természetesen lehetetlen megjósolni. Zeneszerző géniusz lesz-e vagy rabszolga? Testről testre csak egy üstökös alakú anyajegy marad. Mitchell agya egészen máshogyan működhet, mint egy átlagos emberé: a könyv fejezetei különös sorrendben követik egymást. Az azonos lelken osztozó, különböző időben élő karakterek egymás szavába vágva alkotják meg a teljes atlaszt: az első tételben sorra megszakítják egymást, majd a másodikban befejezik megszakított szólamukat. Közben pedig maguk is szembesülnek előző életükkel, véletlenül megtalálják könyv formájában egy polcon, régi levélként olvassák újra, filmen nézik meg.

Ahhoz, hogy a Felhőatlasz számtalan, apró utalásával, jelképével pontosan tisztában legyünk, talán valamiféle használati utasítás kellene, talán egy külön atlasz. “Forradalmi vagy csak blikkfangos?” – tűnődik szextettje felett a könyvben Robert Frobisher, az ifjú zeneszerző, és ez a kérdés motoszkált az én fejemben is. A Felhőatlasz egy okosan összerakott fejtörő, amely az olvasó aprólékos figyelmét igényli, hogy kinyíljon és megmutassa valódi önmagát. A világot, ahol egy részlet sem véletlenszerű, egy szó sem felesleges. Ahol minden cselekményszál finoman visszhangozza az előzőt, míg végül visszavezet oda, ahonnan minden indult: egy hánykolódó hajóra a tengeren.