Húsz évvel járunk a harmadik világháború okozta világégés után, amitől Moszkva (és talán az egész világ) lakosságának nagy része elpusztult, mutálódott, vagy jobb nem is tudni, hogy mi történt vele. Azonban akadtak gyors, leleményes emberek, de sokan jókor is voltak jó helyen, és így sikerült lemenekülniük az óvóhelyként is funkcionáló metróalagútba. Belőlük jött létre egy új mikrotársadalom, akik bár bizonyos tudást és eszközt megmentettek, a sötét, zárt és korlátozott élettérben sok szempontból erősen visszafejlődtek. A legtöbb állomáson miniatürizált városállamok alakultak, melyeket a vallás, különböző egyezményes ideológiák és erős vezetők, vagy már csak néhány odatévedt vándor csavargó tart össze. Az egyik ilyen, határként szolgáló megállóhelyen (mivel a könyvhöz nincs melléklet, érdemes a netes fotókban és térképekben kicsit elveszni) él a fiatal Artyom, aki még fent született, de élete nagy részét már a hermetikusan zárt ajtók mögött töltötte.

Artyom állomását különös, emberszerű, mutálódott lények fenyegetik, akik bejutva később az egész földalatti világra veszélyt jelenthetnek. Ekkor érkezik meg hozzájuk Hunter, egy sztalker, az eredeti jelentéstől eltérően Glukhovsky világában olyan, kevés főt számláló, kivételes csoport tagja, akik felmerészkednek a felszínre. Hunter megpróbál segíteni, de a biztonság kedvéért megbízza Artyomot, ha terve elbukna, a fiú juttasson el egy fontos üzenetet a Poliszba. Keresztül a sötét, ismeretlen földalatti rengetegen. A szerző pedig kellően kalandos és elgondolkodtató úton viszi végig főszereplőjét, aki nem csak komoly jellemfejlődésen megy keresztül, de a hosszú, izgalmas út során rácsodálkozik a fennmaradt, bezártságra ítélt emberiség sokszínű és szövevényes világára, mely még magában hordozza a régi hozadékait, szocializációs, vagy kulturális értékekeit is. Az olykor szimpatikus, magával ragadó, máskor érthetetlen és egészen szörnyű eszméket, emlékeket és tulajdonságokat. De részben már elkezdtek alkalmazkodni az új, rideg környezethez is.

Glukhovsky ügyesen használta fel az orosz irodalmi örökséget, a mára igen sokszínű és izgalmas disztópikus és apokaliptikus regények, filmek és játékok tapasztalatait. Másrészt ott a moszkvai metró személyes tapasztalata és történelmi háttere. A nem kevés esetben politikai-ideológiai szándékkal, egyedileg megmunkált állomások, monumentális csarnokok, az orosz politikai elit és az egykori Sztálini éra titkos járatai, illetve az egészet körüllengő, tényeken és spekulációkon egyaránt alapuló hiedelemvilág, mely tökéletes táptalaj egy ilyen jellegű történetnek. Moszkva pedig messze nincs még annyira elkopva, mint a legtöbb, hasonlóan felhasznált metropolisz. Így adott az újdonság ereje és az egzotikum bája.

Az eleinte lassan, ügyesen építkező történet a gyakorta hosszúra nyúló leírásokkal együtt is többnyire képes izgalmas, feszes és csavaros maradni. Azonban hiába érezhető végig a törekvés, a történet sűrűsége és hosszúsága miatt akaratlanul is belefut néhány bakiba. Bár eszmefuttatásai néhol nagyon találóak, máskor viszont kicsit feleslegesek, de szerencsére utóbbiak száma és jelentősége elhanyagolható. Végül mindenért kárpótol a jól adagolt cselekmény, hogy nem lövi el idő előtt minden ötletét, és átgondoltan, tudatosan építkezik. A könyv legerősebb eleme, hogy Glukhovsky inkább a klasszikus félelemkeltés eszközeit használja, és sűrű atmoszférája szinte beszippantja az olvasót. Az alagutakban kavargó, apró neszekkel teli rémisztő sötétség, a felszíni világ kreatív, szemléletes képisége és lényei, vagy a folytonos ismeretlenből, bizonytalanságból, paranoiából és klausztrofóbiából fakadó feszültség pedig bőven elérik a kívánt hatást.

2006-ban elkészült a mű folytatása Metro 2034 címmel, közben a szerző létrehozta a Metro 2033 nevű alkotói kört, ahol mások is lehetőséget kapnak, hogy kiegészítsék, alakítsák az általa teremtett poszt-apokaliptikus univerzumot. Ez pedig egyszerre izgalmas kezdeményezés és hatalmas gesztus, ugyanakkor kicsit sajnálatos, hogy nem ragaszkodott jobban világa egyediségéhez, melyet állítólag sem a játék, de egyik későbbi könyv (még saját folytatása) sem képes felülmúlni, de még szintet tartani is alig.