Don DeLillo regényei a ’70-es évek óta jelennek meg, és mára az egyik legmegosztóbb személyisége a posztmodern amerikai prózának. Fanyar szatíráit sokan a 21. század legfontosabb kordokumentumai között tartják számon, míg mások szerint az egészen absztrakt, gyakran zűrzavaros, masszív szövegfolyamai simán csak unalmasak és túlmisztifikáltak. Sokan imádják és tisztelik, de sokaknál megfigyelhető az egyes könyvek utáni erős bizonytalanságból és zavarodottságból származó ellenszenv is. Az olvasói és kritikusi diskurzusban a pro és kontra vélemények mellett mégis az aranyközépút és a kiegyezés dominál leginkább. Mert az élmények minőségétől függetlenül azzal többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy DeLillo érdekes és fontos szereplője a kortárs irodalomnak.

A Cosmopolis története szerint Eric Packer egy huszonnyolc éves milliárdos tőzsdespekuláns, aki egy álmatlan éjszaka után elhatározza, hogy a rá váró napon két dolga lesz: gazdasági taktikázással meggyengíti a japán jent, és elmegy a borbélyához. Mindezt úgy, hogy halálosan megfenyegették, és az elszabadulni látszó világválság miatt New Yorkban már zavargások vannak. Eric luxus limuzinja és testőrei biztos burkában elindul a város forgatagán keresztül, közben különféle alakok és események, egy rapzenész-bálvány temetése, erőszakos politikai demonstrációk, de még az elnöki menet is útját állja. Az egyes megállások során Eric életének fontosabb szereplői is felbukkannak: felesége, szeretője, munkatársai, és minden szavával és tettével egyre messzebb távolodik mindattól, amit reggel még magáénak tudhatott.

DeLillo Packer szürreális odüsszeiáján keresztül meséli el, ahogy a pályafutása csúcsán lévő fiatal zseni élete egy rossz döntés után lassan megbomlik. Az első pár oldallal megteremtett urbánus atmoszféra nagyon ígéretes Paul Auster-analógiát vet fel (a két szerző köztudottan jó barátságot ápol), ám DeLillo végül más irányba indul tovább. Ő inkább Eric személyiségén, 24 órába sűrített útján és a karakterek között zajló folyamatos párbeszédeken keresztül próbál rávilágítani egy sor érdekes témára. Ez zavaró kettősséget eredményez. Műve tele van találó bírálatokkal, nagyszerű ötletekkel, gondolatokkal, és sikerül a legkülönfélébb kérdéseket (pénzpiaci kiszámíthatatlanság, virtuális tőke, az egyszerű ember kiszolgáltatottsága, kapitalizmus, technológiai fejlődés, elidegenedés) érdekesen és intelligensen felfejtenie. Csakhogy a leplezett, de könnyen kiszúrható üres frázisokból is jut a műbe bőven, melyektől néha nem csak koncentrálni nehéz, de egyenesen gyötrődés az olvasás.

Valójában mégsem a túl sok téma, mint inkább azok allegorikus, fárasztó és zavaros tálalása teszi nehézzé a Cosmopolist. DeLillo kritikái élesek és aktuálisak (és még sokáig azok is lesznek), csak zavaróan sűrűre szövi őket. Stílusa alapvetően egyszerű, olvasmányos és sokszor elrugaszkodik a regényformától, hogy egészen költői lágysággal formálja szövegét. Pont ezért olyan fájó, mikor viszont összefüggéstelenül, esetlenül ömlenek belőle a különféle utalásokkal, szimbólumokkal és hasonlatokkal teli monológok. Azonban ha mindezen valaki sikeresen túlteszi magát (és párszor komoly kitartás kell hozzá), akkor már szépen felsejlik az a stílusbravúr, ahogy a banálisnak tűnő alapötletből a kontroll nélküli, kicsit az automatikus írásra emlékeztető elmélkedésiből felépíti a művét. Még ha hiányzik is belőle az az átütő erő, ami a vele rendszerint párhuzamba hozó Amerikai Pszichót kultikussá tette. Mert abban Patrick Bateman ámokfutása sokkolt, de mellette sok mindenre rámutatott, piedesztálra állított, és a végén keserűen feleszméltünk. Eric Packer karaktere viszont túl sokszor csak egy fájóan unalmas juppi, akinek a végtelenített filozofálásai részben kinyírták a könyv remek alapötletét.

A mű valódi ereje és bája számomra érdekes módon inkább abban rejlik, ami DeLillo számára fontos, de talán csak másodlagos tényező lehetett: ez a miliő megteremtése, és ahogy két hosszabb gondolatmenet között egy-egy városi életképpel megpihen. Bizarr, abszurd, időnként borzasztó jelenetek ezek, és a csodálatosan áramló leírások és hangulatok Auster zsúfolt, mégis kietlen nagyvárosi, vagy Cormac McCarthy velős, kegyetlen hangját idézik. Kár, hogy a szerző ennyire sok mindent akart velünk közölni, mert műve zseniális is lehetett volna, végül csak közepes lett. De annak legalább baromi erős.