Csak Csabát tudom ismételni: Don Winslow kibaszott jól tudja, hogy miről ír. Pont annyit fikciózik, amennyi ahhoz kell, hogy összeálljon egy történet, egyébként a világa, a működése, a szereplői és a történések a kőkemény valóságnak felelnek meg. A legújabb, külföldön szintén 2010-ben debütált Barbár állatok (Savages) című regénye ismét egy veszélyes turistaút a közép-amerikai drogvilág legmocskosabb zugaiba. Narancsvidék két legprofibb hobbidrogtermesztője bajba kerül, miután egy mexikói drogkartell sorban végez azokkal, akik a határ amerikai oldalán nem hajlandóak nekik szállítani az anyagot. A levágott fejeket ráadásul nem lusták felpakolni az internetre vírusvideók formájában. Az elkerülhetetlent természetesen nem lehet elodázni: a főszereplőinknek is le kell ülnie tárgyalni a mexikóikkal, részükről az egyezkedés azonban nem lehetséges opció.

A Barbár állatok egy jócskán túladagolt adrenalinlöket, egyhuzamra elolvastatja magát. Winslow nem foglalkozik apróságokkal, nem merül el a részletekben: éppen annyit ábrázol az USA-Mexikó határmenti világból, hogy a történet ne lógjon a semmiben, amúgy végig az események állandó sodrását felügyeli mesterien. Nincs egyetlen perc megnyugvás sem, a klassz párbeszédek miatt folyton mozgásban van minden és mindenki. Szokatlan, de kifejezetten jó és élvezetes a regény felépítése: kétszáznegyven oldal majdnem háromszáz fejezetben. Az egész rettentő filmszerű, mintha egy kész forgatókönyvet tartanánk a kezünkben, aminek megfelelően az utolsó oldalak befejeztével jogosan csaphatunk az asztalra ama követelésünkkel, hogy ezt azonnal vászonra kell vinni. Épp ezért ebben rejlik a könyv zsenialitása: ahogyan Winslow mesél, úgy senki más nem tud. Persze a történet is jó, átgondolt és kerek, de azért nem az a soha nem hallott, eget rengető fajta. Viszont ahogy Winslow leírja, úgy még nem nagyon olvashattuk. Ebből egyszerűen több kell.