Douglas Couplandet kis túlzással az olyan nálunk is közkedvelt posztmodern, társadalomkritikus írókhoz lehetne hasonlítani, mint Chuck Palahniuk vagy Bret Easton Ellis. Annyi különbséggel, hogy hozzájuk képest messze nem annyira obszcén, nem is merészkedik olyan közel a bizarr témákhoz, ugyanakkor epés kritikáival együtt is visszafogottabb, hiányzik belőle a sokk. Kultírói státuszát főként a sokak szerint mérföldkőnek számító X generáció című regényének köszönheti, ami az eredeti kiadással szemben hozzánk csak jóval később érkezett meg (akár csak a benne boncolgatott dolgok), és talán még így sem ütött akkorát, mint lehetett volna. Szerencsére az Európa Könyvkiadó továbbra is érzi a szerző aktualitását és fontosságát, annak ellenére, hogy a hazai olvasók nagy része talán még mindig nem tudja igazán átérezni az író aggodalmait. Ezek a problémák közül ugyan bár sok valóban univerzális, viszont sok egyéb felvetése továbbra is túlságosan távoli és idegen.

Az “A” generáció története szerint a közeli jövő (ami nem sokban különbözik a jelenünktől) sivár világában járunk, ahol tovább nőtt a szegénység, még inkább felerősödtek az osztálykülönbségek, és az amúgy is egyre jobban elszigetelődő emberek egy újonnan kifejlesztett gyógyszernek, a Solonnak köszönhetően magányfüggővé váltak. Ráadásul a szer sok mellékhatásainak egyik következménye, hogy hirtelen a méhek is eltűnnek, és persze velük együtt minden, amit az ő szüntelen munkájuknak köszönhettünk. Aztán váratlanul a Föld különböző pontjain felbukkan egy-egy rovar, és talán véletlenszerűen, talán okkal, de megcsíp egy-egy embert. Belőlük előbb kísérleti patkány lesz, majd ünnepelt sztár, végül az X generáció szereplőihez hasonlóan, látszólag kiválasztottként ők is egy eldugott, távoli helyen kötnek ki, ahol a mesélésnek hála újra megtapasztalják a közösségi élmény erejét.

Az alapötlet a gyógyszer és a méhek szimbólumával, illetve a rengeteg érdekes teóriával remek, a megvalósítás viszont erőtlen és vérszegény. Coupland a szócsőként használt könyveiben általában felvet egy csomó aktualitást, kérdést és problémát, amiket az olvasók remélhetőleg átéreznek, felismernek, azonosulni tudnak velük. Például az X generáció naiv, érzékeny fiataljaival, akik hirtelen feleszméltek, és a társadalomból kiszakadva maguk mögött hagyták a konvenciókat, a fogyasztási és halmozási függőséget, a pénz és a státusz hatalmát; vagy a Minden család pszichotikusban, ahol rájöhettünk, hogy nem csak a mi családi kapcsolataink diszfunkcionálisak. Karakterei segítségével rávilágít olyan fontos dologra, amiket régóta nagyon sokan látnak, éreznek, és amik gyakran apró, feszültséggel teli, növekvő gócként sokunk gyomrában ott lüktetnek.

Ezúttal olyan kérdéseket vet fel, mint a kisiklott fiatalok elidegenedése, a 21. századi magány, a haldokló kultúra, a technológiai fejlődés elsöprő ereje, de egészen szolidan még egy vallási szál is előkerül. Adott egy rakás érdekes probléma, de a nagy mennyiségű magvas eszme burka alatt sajnos csak egy egészen középszerű cselekményt találunk. Igaz, a kritikai véleményeit, üzeneteit újfent ügyesen átadja -néhol humoros, máshol cinikus és velős. Mégis valahogy hiányzik az az impulzusokban gazdag feszültség és dráma, amit a fülszöveg ígért, és ami talán eleinte adott is volt, csak hát időközben csöndben elsikkadt. Így utólag úgy tűnik, mintha Couplandnek összejött volna egy csomó új ötlete és elmélete, amúgy is köztudottan kísérletező kedvű alkotó, csak közben megfeledkezett arról, hogy egy szilárd váz, egy igazán ütős történet nélkül közel sem mindig olyan őrülten izgalmas és élvezetes a gondolatfolyamait olvasni.

Némileg megmenti a művet, amiért egyébként a hibák ellenére is érdemes Coupland regényeivel foglalkozni, hogy ő alapvetően egy nagyon kreatív, sokszínű kortárs gondolkodó. Ráadásul egy amolyan igazi jó fej, inspiráló író. Stílusa könnyed, simulékony, hangvétele közvetlen, magával ragadó, és néha olyan bika erősen vágja a pofánkba a tényeket, hogy vagy meglepetten belepirulunk, vagy jobb esetben hangosan felröhögünk, hogy “baszki, ez az, én is ezt gondolom”. Viszont azt javaslom, akik most ismerkednek vele, inkább haladjanak a kiadó által felállított időrendben, tehát az X generáció legyen az első, és az “A” az utolsó.