Trisse Gejl: Pátriárka (L’Harmattan Kiadó)

A L’Harmattan Valahol Európában-sorozatában látott napvilágot Trisse Gejl első magyarul olvasható regénye, a Pátriárka. A történet középpontjában egy megözvegyülése után nyugdíjba vonuló újságíró, és annak provokatív regényeket író lánya áll. Helle nagy sikerrel publikálja gyerekkorának kissé elferdített krónikáját, melyre a papa csípős bírálattal válaszol önálló rovatában. Azóta – három éve – nem állnak szóba egymással. Ez ahhoz vezet, hogy az egyébként is bizonytalan lábakon álló család végképp szétesni látszik, és Helle sógornőjén, Birgittén kívül senki nem is próbálja (Birgitte pedig nem tudja) egyben tartani. A regény a fenti három szereplő szemszögéből bontja ki a történetet: egy ellenségeskedéssel és elfojtásokkal teli család mindennapjait. A helyenként röhejesen kicsinyes, mégis feloldhatatlannak látszó apa-lánya viszályon keresztül árnyalt és aggasztó képet kapunk a dán társadalom két egymást követő generációjáról, valamint az egyik legfelkapottabb (vita)témáról, a bevándorló-kérdéshez való komolykodó, képmutató hozzáállásról is.

Családregény a Pátriárka, a “család” értelme viszont nagyon 21. századi. Az összetartás és a közös értékek megőrzése helyett mindenkit az önközpontú érdekérvényesítés, és a másik fél iránti tudatos érzéketlenség vezérel. Amellett, hogy a három főhős lelki mozgatórugóit pengeéles pontossággal írja körül, Trisse Gejl legnagyobb érdeme a 420 oldalas könyvet átható lendületes könnyedség. A történet cseppet sem vidám, sőt még a szereplőket sem jellemzi a Nick Hornbytól ismerős jópofa esetlenség (csak a sima esetlenség). A regényt mégis áthatja egyfajta derű, és bár a szereplők nézeteivel és tetteivel nem tudunk vagy nem merünk egyetérteni, az írónő olyan empátiával mesél róluk, hogy végül mégis csak a pártfogásunkba vesszük őket, amint egy kicsit jobban megismerjük az életüket – avagy rajtuk keresztül a sajátunkét. Háy János kiválóan összegez az utószóban: “A Pátriárka a vesztések és a vesztesek könyve, egy olyan világban, ami azzal kérkedik, hogy csak győztesnek szabad lenni”.

Pia Juul: Halland meggyilkolása (Polar Könyvek)

A hűvös humorérzékű Pia Juul szintén először lép komplett regény formájában a magyar olvasóközönség elé. A Halland meggyilkolása mind a címmel, mind a kiinduló konfliktussal egy modern, jellegzetesen skandináv krimit sejtet. A rejtély viszont cseppet sem halad a megoldás felé, pedig főhősünk, a középkorú írónő személyesen is érintett: élettársát, Hallandot lövik le egy csendes hétköznap reggel. Bess tíz éve elhagyta a férjét és a lányát, hogy Hallanddal élhesse együtt boldognak mondott, bár kissé ingerszegénynek tűnő párkapcsolatát. Most, hogy a férfi váratlanul meghal, Bessnek gyászolnia és keseregnie illene. Ehelyett továbbra is írja elbeszéléseit, takarít, vásárolgat, még a bálba is elmegy hétvégén, sőt aztán rég nem látott lányával is próbálja feleleveníteni a kapcsolatát. Azért folyik valamiféle nyomozás is, a nyomok pedig jönnek a krimi műfajának szinte tankönyvszerűen megfelelő ritmusban. De aztán nem vezetnek sehova.

Hamar, alig néhány fejezet után világossá válik: klasszikus bűnüldözést ezúttal nem kapunk. És ki gondolná, kisebbfajta fejtörés rájönni, hogy mi is az, ami helyette jár. Egyrészt kiváló leírások, melyek szóljanak akár a legbanálisabb dolgokról vagy mély emberi igazságokról – egyaránt görbe tükör elé állítják a skandináv jólét intézményét és magukat a skandinávokat is, akik bőségesen táplálják a róluk kialakult sztereotípiákat. Másrészt különös, helyenként szinte szürreális dialógusok követik egymást a Twin Peaks sajátosan diszfunkcionális nyomozási metódusát idézve. David Lynch ráadásul még illik is a képletbe: a cselekmény előrehaladtával a főhősnő kezd beleőrülni az új élethelyzetbe és a nyomok hiábavalóságába. Az egyértelműen jelenlevő pszichológiai sík mellett mégis erősebbnek bizonyul a finom paródia, mely úgy forgatja ki a mostanság világsikernek örvendő krimi műfaját, hogy voltaképpen minden fogását követi, csak a végcélt módosítja: mintha a könyv szándékosan arra játszana, hogy még véletlenül se lehessen magyarázatot találni a rejtélyre. Vagy ha lehet, az ne legyen érdekes. Az ilyen könyvek humorát szokás “intelligensnek” nevezni. Nevezzük annak mi is, itt most jó értelemben.

Stílusában és műfajában is eltérő könyvek ezek, mégis sok köztük a hasonlóság. Például mindkettőben írónő a központi figura, ennélfogva tehát érzékenynek kellene lenniük a környezetükre. Ehelyett mind Helle, mind Bess passzív hisztérika, akik hivatásukból adódóan folyamatosan reflektálnak az őket körülvevő történésekre. Ezek a reakciók viszont teljesen elhibázottak és a többi ember számára dekódolhatatlanok is. Csendes megfigyelők mindketten, de megfigyeléseikkel nem tudnak mit kezdeni, és ahelyett, hogy irányítanák az eseményeket, csendesen és következményektől mentesen elkopnak a saját életükből.