1993-ban, a Pronto című regényben tűnt fel először Raylan Givens szövetségi rendőrbíró, akit Harry Arno, a történet menekülő főszereplője mindig könnyedén lerázott, jól odasózva ezzel a U.S. Marshall önbecsülésének. Noha Elmore Leonard író először csak mellékszerepet szánt karakterének, már az első színre lépésekor érezte, hogy Raylan később akár a reflektorfénnyel is elbírna. A Pronto végére el is kezdett körvonalazódni a férfi mára markáns személyisége, a kalapban és csizmában flangáló, kicsit abszurd, céltudatos, öntörvényű és hidegvérű modern sheriff. És mint minden Leonard-hős, ő is egy végtelenül laza és belevaló fickó lett, aki legalább olyan mély sebek ejt velős, frappáns beszólásaival, mint amilyen profin forgatja a fegyvereit, legyen az pisztoly, puska vagy a saját ökle.

Közben Leonard annyira beleszeretett Raylan egyéniségébe (aki egyébként érdekes mementó az író korai western-irodalmi múltjának), hogy a soron következő történetébe is belevette (Riding The Rap – 1994), végleg elindítva ezzel a Marshall pályafutását. Az évek során Raylan különféle utakon indult tovább, előbb a Pronto kapott egy felejthető tv-filmet, aztán maga Leonard szedte elő egy rövidebb történet erejéig, végül ezeket vegyítve jött A törvény embere (Justified), főszerepben a Deadwoodban már bizonyított Timothy Olyphant. Idén pedig Leonard is tovább csavart egyet a sztorin, amely jó, bár talán egy kicsit nagyobb durranásra számítottam.

A Raylan – A törvény embere nem is igazán regény, sokkal inkább három hevenyészetten összefűzött rövidebb történet regényformába erőltetve. A főszereplő már otthon van a Kentucky állambeli Harlan megyében, és egy furcsa páros után nyomoz, akik veséket lopnak, majd a kimetszett szerveket megpróbálják a szerencsétlen áldozatokkal visszavásároltatni. Ebből ágazik szét két további cselekmény: előbbiben Raylan a kizsákmányoló bányavállalat és a szénbányászok közötti perpatvar közepébe csöppen, párhuzamosan egy kapcsolódó gyilkosság ügyében is nyomozni kezd, a harmadikban pedig egy pókervereség miatt menekülő fiatal lány után ered, közben belebotlik egy régi haragosába is, akinek legnagyobb vágya, hogy a U.S. Marshall-t nyílt színen agyonlőhesse.

Egyik történet sem rossz, viszont egyik sem üti meg az író korábbi regényeinek magas színvonalát, leginkább mert olyanok, mintha Leonard a Justified sorozat epizódjainak felhasználatlan forgatókönyvvázlataiból gyúrta volna őket össze. De nem is a regény zavaros műfaja a fő gond, Leonard szikár stílusa amúgy sem áll messze a szkript formától, sokkal inkább az, hogy a cselekmény néhol lapos, csapongó és ingerszegény. Talán érdemesebb lett volna még két plusz történettel megtoldani, szétválasztani őket úgy, hogy érződjön a folytatásos jelleg, és az egészet kiadni egy Raylan-történeteket tartalmazó gyűjteményes kötetként.

A helyzet összesítve azért közel sem tragikus. Elmore Leonard 87 évesen is az egyik legjobb krimiíró, akinek egy közepes regénye is magasan kiemelkedik az átlagból. Ezúttal a szokásosnál is kevesebbet tököl a leírásokkal, viszont annál többet fordít a jó dialógusokra, jellemábrázolásra és hogy a feszültség, atmoszféra mindig tapintható legyen. Ráadásul a fordító Nemes Krisztián is ráérzett a szöveg ízére, amely elsőre talán nem tűnhet kihívásnak, valójában elég néhány rosszul átültetett kifejezés vagy szófordulat ahhoz, hogy a laza, szellemes, jól kidolgozott műből béna, ellenszenves ponyva legyen. Könnyedén eltorzítva ezzel akár a karakterek személyiségét is, pedig Leonard esetében ők a legfontosabbak, mellettük még a sztori is másodlagos.

A Raylan – a törvény embere tehát nem igen lesz maradandó élmény, de azért szó sincs időpocsékolásról vagy pénzkidobásról. Bár Leonard hozzám hasonló rutinos olvasói talán hangosabban és hosszabban morognak majd, főleg mert a korábbi könyvek meghatározó élményei mindig kicsit leárnyékolnak, de tény, hogy a regénnyel töltött hétvégén a jól kidolgozott karakterek és a laza, lendületes, néhol izgalmas sztorik a hibáik ellenére is remek szórakozást nyújtottak. És ennyi a lényeg.