Az nagy általános közvélekedés szerint a legnagyobb Philip K. Dick regények sora nagyjából úgy kezdődik, hogy Ember a fellegvárban, Valis és Ubik, amiből nekem az utóbbi csak most, jelentős késéssel, mintegy tizenvalahanyadik PKD olvasmányélményként került terítékre. Az a véleményem ez után sem változtott, hogy a Valis magasan a legsúlyosabb darab a bibliográfiában, de az biztos, hogy az Ubik is csavar néhányat az ember agyán, plusz Dick ezúttal is elsüt néhány olyan mellékesen odabiggyesztett gondolatmenetet, amitől hangosat hümmentettem néhány tömegközlekedési járművön.
Az a fajta recept, miszerint Philip K. Dick egymásba tekeri a tudományos-fantasztikus regények és a pszichokattant irodalom stílusjegyeit, az Ubik esetében sem változik, viszont míg sok PKD könyv hasonló analógiára és nagyon egymásra hajazó sztorival épül fel, addig az Ubik egy különlegesebb darabja az életműnek. Ebben a főszereplő, Joe Chip technikus egy olyan világban, ahol a különleges képességekkel megáldott pszík veszélyérzetet keltenek az átlagemberekben az olyan képességeikkel, mint a gondolatolvasás vagy telepátia, és erre a szorongásra anti-pszí vállalatok kínálnak orvosságot azzal, hogy anti-képességű embereik révén semlegesítik a pszíket. A világ vezető ilyen vállalata Glen Runciter cége, amely épp belefogna egy újabb nagy volumenű megbízás teljesítésébe, amikor robbantásos merényletet követnek el ellenük, ahol több anti-pszí, Joe Chip és maga a vállalat vezetője is áldozatul esik. Illetve valaki meg is hal, de hogy ki, az a kérdés.
Az alternatív valóságképhez hozzátartozik, hogy itt a halottak, ha van rá kellő anyagi fedezet, nem távoznak a túlvilágra (vagy a könyv dicki felfogása szerint a reinkarnációba) rögtön, hanem úgynevezett féletben lehet tartani őket, ami gyakorlatilag agyi aktivitás melletti hibernálást jelent. A fenti prelude után Joe Chip és az anti-pszí csapat megtalálja főnökük halott testét, így gyorsan igyekeznek egy féletet biztosító moratóriumba szállítani, azonban menet közben egyre inkább úgy fest, hogy nem az az elhunyt, akit annak hisznek, hanem ők maguk vannak féletben. Mindeközben a hallucinációszerű drillt az adja, hogy a dolgok a főszereplők által megélt világban folyamatosan változnak, ami során a tárgyak és emberek egyik pillanatról a másikra kerülnek át egy múltbeli valóságba. Hogy végül ez az egész hova vezet, ki a halott és ki van életben, illetve hogy hova lyukad ki ez a rémálomszerű pszichodrive, azt nem lövöm le, de az garantált, hogy mikor már azt hiszed, érted, kapsz egy olyan csavart, hogy a fal adja a másikat.
Ami miatt bejött az Ubik, az a történet folyamatos flowja, ami egyrészt kellemesen (és persze betegen) hömpölyög valamiféle végkifejlet felé, másrészt pedig mégis van egy olyan feszítettsége, hogy “oké, tök egyértelmű, hogy mi lesz a vége, na de ismerjük PKD-t, úgyhogy tuti, hogy nem az lesz, de akkor mi?”. Ami viszont nem tetszett… Nos, hogy nem értettem. Itt a cikkben nem leszek spoiler, de kommentként már lehet értelmezni, ha valakinek van rá verziója. Az életrajzi könyvet olvastam, és értem a szokásos értelmezéseket, az Isten-karaktert, ésatöbbi, de nekem ez a záró csavar ugyan elsőre megadja a “háhá” felkiáltást, de aztán mégis csak egy “mivan?” lesz belőle. Amúgy meg több ponton is azt érzem a könyvben, hogy nincs meg a Dicknél szokásos minden szinten átgondoltsága, és vannak benne olyan rések, ahol a nagy pörgés és az elborult események halmozása közepette elfolyik a következetesség, és nincsenek kellőképpen elvarrva a dolgok.
Amit mindenképp kiemelnék még, és ami az egyik legszebb, évtizedekkel előreszaladt gondolat volt a regényben, az még az elején került kimondásra, amikor az anti-pszí vállalat lényegéről és világban elfoglalt pozíciójáról olvashattunk némi lamentálást. Itt kapunk egy olyan megjegyzést, hogy a világban már mindenki fél a pszík erejétől, ezért puszta elővigyázatosságból rengeteg pénzt hajlandók kifizetni az emberek, és főleg a cégek azért, hogy szellemi tulajdonaikat az anti-pszík segítségével bevédjék. De vajon valóban szükség van ezekre, vagy már csak a félelem emléke maradt meg, és mintegy biztos-ami-biztos alapon, avagy megszokásból fizetik ki azt a pénzt a védelemre? Ezzel Dick gyakorlatilag tökéletes képet festett a spamek-spamszűrők, vírusok-vírusírtók, hackerek-tűzfalak fogalompárokra kerek 40 évvel ezelőtt. Pontosan erről szól napjainkban a keresletgenerált informatikai piac. Vajon akkor is lenne spam, ha nem akarnának a cégek milliókat kifizettetni ügyfeleikkel a spamszűrés fejlesztésére? Vajon akkor is lennének vírusok, ha valaki nem húzott volna fel egy hatalmas üzletet a vírusírtókra egy évtizeddel ezelőtt? Ezeknek a veszélyeknek megvan az IT-s múltja, de ma már legalább annyira hülyeségnek tűnnek, mint amennyire értelmet is lehet beléjük magyarázni. (Úgymint: van még ember a Földön, de tényleg, aki hajlandó megnyitni egy spamet? Gondold tovább!) Ez szerintem az egyik legkomolyabb félvállról eleresztett jóslata az Ubiknak a teológiai mélyenszántás, mint fősodor mellett.
Linkek: