A 2044-es évekre a bolygónkat visszafordíthatatlanul, pofátlanul kizsákmányoljuk és lelakjuk majd, meséli a mű 18 éves főszereplője, Wade Watts. A hiánycikké vált nyersanyagkészletekért és élelemért folyó folyamatos háborúskodás kívül-belül roncsol, minden nemzetközi összefogást szétbarmol és szétzilálja az országok társadalmait. Utóbbinak hála, az elit és a szegénység között sötét, feneketlen szakadék tátong, és sokan a nagyvárosok peremvidékire száműzött táborokban, lakókocsironcsok, törmelék és szemét elegyéből összegyúrt, kaptárszerű halmokban élnek, nem ritkán szerencsétlen, éhező, lézengő narkósokként. De még ebben a kilátástalan helyzetben is akad egy tökéletes mentsvár, amely lehetőséget biztosít, hogy bárki, bármikor nyugodtan hátat fordíthasson a pusztuló valóságnak.

Ez az OASIS, az internetet, médiavilágot, online szerepjátékokat, közösségi oldalakat és sok mást egyesítő, virtuális szimuláció. Az OASIS-ben fő az anonimitás: mindegy, ki vagy, mindegy, mennyire nyomorúságos az életed, mert a tetszőleges nemű és nevű karakterekkel mindenki szabadon elvegyülhet. Ingyenes a hozzáférés, így az emberek tömegesen lógnak rajta, szórakoznak, iskolába járnak, dolgoznak vagy csak játszanak, harcolnak, világokat hódítanak. Ráadásul a feltalálója, James Halliday a 80-as évek szórakoztatóiparának fanatikusaként mindent a kedvenc játékai, filmjei, könyvei alapján alkotott meg. Így bizonyos fejlettségi szinteket elérve megszámlálhatatlan bolygó és helyszín áll rendelkezésre, hogy például a Szárnyas Fejvadász programozott cyberpunk-díszletei között a kedvenc videojátékunkból átemelt fegyverekkel replikánsokra vadásszunk.

A történet Halliday halálával nyit, aki bonyolult, jól elrejtett feladványokat hagy maga után a rendszerben. A játék egyszerű: aki elsőként megfejti őket és a hozzájuk kapcsolódó próbákon is helyt áll, örökösként átveheti az irányítást a birodalom felett. A hír hallatán nagy káosz támad, átlagos felhasználóktól az elnyomó, uralkodni vágyó globális kommunikációs cégig mindenki a kincset akarja, utóbbiak főként azért, hogy a „nyílt forráskódú utópiából vállalati irányítás alatt álló disztópiát csináljanak.” Végül az évekig tartó sikertelen vadászatot az egyik városszéli telepen tengődő Wade (aki hátrányait Halliday életének, ízlésének tökéletesen kiismerésével ellensúlyozza) töri meg. Megfejti az első feladványt, ezzel egycsapásra ünnepelt sztár lesz belőle, ugyanakkor halálos veszélyben lévő, potenciális célpont a konkurensek szemében.

Cline látszólag szándékoltság nélkül érint egy sor érdekes témát (virtualizáció, modern kori addikciók, elmagányosodás, szociális torzulások), de messze elkerüli a száraz, filozofikus fejtegetéseket. Nem is illenének ebbe a közegbe, másrészt sok lehetősége eleve nincs elnyújtott elmélkedésekre, mert az egész személyes élménytárát, minden kedvenc konzoljátékát, képregényét, filmjét, minden régóta dédelgetett ötletét megpróbálta beletuszkolni a műbe. Amely ettől tömény, zsúfolt, és picit öncélú is, ugyanakkor végig érezni, hogy Cline milyen gondosan, milyen hihetetlen lelkesedéssel és szenvedéllyel alkotta meg első saját univerzumát. És mivel a cselekmény zöme az OASIS monumentális, szövevényes világában zajlik, a valóság és a virtualitás érdekesen összekuszálódik, és ez végig klassz lehetőségeket biztosít a szerzőnek.

Nem is csoda, hogy Cline ezzel foglalkozik a legtöbbet, több könyvre elegendő remek ötletet tár elénk, és olykor mindent félretéve, a szabályokat teljesen felrúgva kezd újabb és újabb átszellemült mesélésbe az OASIS kialakulásáról, az emberekre gyakorolt hatásairól, vagy éppen a bonyolult felépítéséről. Közben leplezetlenül használja a kalandtörténetek toposzait: főszereplője hátrányos helyzetű, de talpraesett kölyök, aki beleszeret a vagány kalandor csajba, a főellenség elleni megpróbáltatások során komoly jellemfejlődésen megy át, és némi dilemma is előkerül, szerelem kontra nyeremény. Tehát a megálmodott világ mellett a sztori, a karakterek vagy a mélyebb mondanivaló másodlagos, de azért annyira mind tisztességesen kidolgozott, hogy különösebb kifogásolnivalónk ne legyen.

Halliday-ről mondja az egyik szereplő a könyvben: „Jim mindig is azt akarta, hogy a többi ember osztozzon a megszállottságában, hogy őket is azok a dolgok érdekeljék, amikért ő rajongott.” Ezzel nagyjából maga Cline is felfedi a saját írói motivációt. A mű megértéséhez vagy élvezetéhez nem feltétlen szükséges akkora tudásbázis, mint amit Cline, Halliday vagy Wade a hivatkozásokkal és utalásokkal ránk zúdít, de a hasonlóan lelkes, netán elvakult rajongásból származó tapasztalat (legyen bármi is a fókuszában) talán elengedhetetlen.