Emlékszem, hogy általános iskolában arról kellett fogalmazást írnunk, vajon milyen lesz a világ 2000-ben. Jelentem, az akkor vizionált repülő autókra még várni kell kicsit. Matthew Jarpe egy erősen kiberalapú közeljövőt idéz meg a Szabadesés Rádió című regényében, ám nem teljesen lehetetlen, hogy 2030 környékére tényleg megvalósul néhány ötlete. A globalizációról, a függetlenségről, a bizalomról, a világuralomról és – természetesen – a zenéről szóló cyberpunk könyv a végére elfárad kissé ugyan, de egészen addig igazi rockopuszként dübörög.
Fura érzés kerített hatalmába, miközben a Szabadesés Rádiót olvastam, mivel folyamatosan gondolati párhuzamokat véltem felfedezni közte és az előtte “kivégzett” Nulla pont között. Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy bármelyik szerző plagizált volna, csupán a hasonló ideológiák miatt emlékeztet egyik mű a másikra (vagy a másik az egyikre). Jarpe könyvében is megjelenik az egy kézben összpontosuló hatalom árnya, az ellenállás és a személyes bosszú, csak éppen a helyszín ezúttal a Föld – 2030-ban.
Az omnipotenciára vágyás megszemélyesítője Walter Cheeseman, aki valójában egy szociofób geek. Vállalata, a WebCense ellenőriz minden kommunikációt, ami bolygónkon történik. Hasonlóan kocka korábbi beosztottját, Quin Tabert eleinte csak a személyes bosszú hajtja, hogy keresztbe tegyen neki, de az események sodrása őt is egy nagyobb cél, az Egyesítéssel (lásd globalizáció) kialakuló diktatúra megakadályozása felé hajtja. Ehhez azonban egyedül kevés lenne. És itt lép be a zenei kíséret és a csúcstechnológia.
Taber titkárnője egy illegális MI (mesterséges intelligencia), aki kénye-kedve szerint képes betörni bármilyen hálózatba, későbbi társa pedig egy öreg rockzenész, Aqualung (a Jethro Tull 1971-es albumának címe – a szerk.), aki kénye-kedve szerint képes identitást váltani. Utóbbi eleinte nem is sejti, hogy egy sokak számára láthatatlan őrangyal vigyáz rá. A biztos sikerhez azonban kvartett szükségeltetik. A negyedik “muskétás” pedig nem más, mint a BitRagadozó névre keresztelt vírus, ami elsőre véletlenszerűnek tűnő módon teszi be a szellemi és egyéb magántulajdont a közösbe – sikítófrászt hozva ezzel azokra, akik titkolni szeretnének valamit.
A bevezetőben már említettem, hogy a végjáték az egyetlen gyenge pont a regényben, ugyanis a hosszú építkezés és fejlődés lezárása túlságosan egyszerűre és banálisra sikeredett, így a katarzis elmarad. Pedig volt elegendő potenciál ahhoz, hogy a Szabadesés Rádió végfoka a székbe passzírozza az olvasót a könyv végén is.