Nem járunk Barstow környékén, nem kezd el dolgozni az anyag, nem jönnek denevérek.
Az viszont kiderül, hogy Resztinpísz Thompson sokkal merészebben használja a nyelvet bebaszva, mint szanaszét gonzulva. Hasonlatok és szinesztéziák, metaforák és pörgő párbeszédek. Élmény az olvasás, pláne, hogy a Rumnaplónak tényleg van sztorija. A Félelem és reszketés elállatiasodása itt is jelen van, de sokkal közelebb maradhatunk a realitás fövenyéhez, pedig ez az írás sokkal inkább fikció, mint Raoul Duke és a szamoai ügyvéd féktelen anyagozása Nevada államban.

A sztori onnan indul, hogy Paul Kemp nekivág a nagyvilágnak, hogy aztán Puerto Rico egyetlen angol nyelvű napilapjánál kössön ki. Kemp egyébként újságíró. Kemp egyébként fekete öves alkoholista. És egy ilyennek San Juan a legmegfelelőbb hely arra, hogy fék nélkül induljon el a lejtőn, hiszen a rum alig drágább, mint a víz. Csak a jégre kell ügyelni. Mármint arra, hogy legyen. Az árnyékban negyven fok itt ugyanis alap.

Végig egyes szám első személyből tudósít főhősünk (az öreg Hunter teljesen nem tudott elszabadulni az általa tökéletesre doppingolt gonzó műfajtól), így az, amiről ő nem tud, nem is létezik. Szerencsére unatkozni azért nem fogunk olvasás közben, mert Paul vizenyős szemei sok mindent látnak. Szintén alkesz kollégákat, becsődölő munkahelyet, börtöncellát, karibi utcabált, álmai tengerpartját és még sorolhatnám. Egy tárgyalás vádlottjaként még azt is megtapasztalja, hogy milyen az, amikor nem az anyanyelvén döntenek a sorsáról.

Hunter S. Thompson kreativitását dicséri az is, ahogy egyik szereplőjének cseles beszélőnevet adott. A középosztálybeli földművelőt (értsd! átlag paraszt) takaró yeoman helyett Yeamonnak nevezte el az elvágyódásból szintén jeles fiatal újságírót, akinek gyorsabban jár a keze verekedés esetén, mint írás közben. Yeamon az, aki 23 oldalban vázolja, hogy a helyiek miért akarnak New Yorkba menni… Ugyanazért, amiért Kemp és társai sem tudnak a seggükön maradni: mindegy, hogy hová, csak el innen, mert itt nem jó, máshol meg hátha jobb lesz.
Yeamon az is, aki közvetve megmutatja hősünknek a szerelmet; az ő korábbi csajával kerül Kemp közelebbi kapcsolatba. Az idill csak néhány napig tart. A lány visszarepül New Yorkba. Épp azon a napon, amikor elszabadul a pokol, és a befuccsoló szerkesztőség több tagja után indul hajtóvadászat.

És akkor lássuk a pontszámokat!
Remekbe szabott történetvezetés hiteles karakterekkel. Élvezetes párbeszédek, ütős hasonlatok (bojtorjánhal, pöcegödör, stb.). Hiányérzet az utolsó pont után. Ez a plusz! Hiba az, hogy a nyakkendőről a végén már senki sem tudja, hogy van vagy nincs (részegen az ember nem figyel minden apróságra); valamint az, hogy a korrektor a százötvenedik oldal környékén egy kicsit elfáradt, így apró, de bosszantó elírások maradtak ebben a nagyszerű kis naplóban.

Végezetül csak annyi, hogy ez a könyv is bebizonyítja, hogy a kábítószerek tönkreteszik a társadalmat… Ha ugyanis az öreg 2005-ben nem dönt úgy szanaszét szívva, hogy itt az ideje ráharapni a puskacsőre, akkor újabb gyöngyszemekkel bővülhetne a mai napig a világirodalom… Gondolom, Johnny Depp se verte volna a fejét a falba, hogy még nem lőheti ki a gonzókirály hamvait egy ágyúból. De halottról vagy jót, vagy semmit, szóval, köszönjük, Mr. Thompson!