Napjaink való világát észrevétlenül fantasyvel beszőni Neil Gaiman óta nem újdonság, de különösen népszerű elgondolás. A kanadai Guy Gavriel Kay tollából hasonló elgondolással született meg az Ysabel című regény 2007-ben, ami egyáltalán nem akar Gaiman műveire hasonlítani, sőt: 2008-ban újszerűségéért és ötletességéért World Fantasy-díjat nyert. Egy több ezer éves kegyetlen szerelmi harc érkezik a végéhez napjainkban feltámadott szellemekkel, vaddisznókkal és istenekkel a festői Provence egy olyan köntösében, amiről sosem gondoltunk volna, hogy valaha is létezett. Jobb fordítással akár tényleg klasszikus lehetne nálunk is.
Az Ysabel főszereplője a tizenötéves kanadai Ned Marriner, aki édesapját, a világhírű fotós Edward Marrinert és asszisztents csapatát kíséri el Provence-be egy új fotóalbum elkészítésének apropójából, és mert így lehet lógni a suliból. Guy Gavriel Kay nem kertel sokáig: már az első pár oldal után találkozunk a regény másik főszereplőjével, a Neddel nagyjából egyidős Kate-tel, továbbá egy rejtélyes idegennel, aki valamiféle misztikus rituálét mutat be Saint-Sauveur katedrálisában. Eleinte természetesen a fiatalok csak megijednek, és nem fogják fel a dolog jelentőségét, később azonban már nem tudják kizárni a körülöttük megelevenedő fantasztikumot, aminek a kezdete a Krisztus előtti korba nyúlik vissza, egész pontosan egy szerelmi háromszögbe, ami mindmáig tart különböző mítológiák hiedelmein keresztül. Ezeknek köszönhetően, az évszázadok során a szereplők más-más létsíkokról térnek vissza, hogy ismét megküzdjenek szerelmükért, akár emberi életek százezreit feláldozva.
Ennek a kellős közepébe csöppen bele Ned és Kate, ráadásul a fiú minél jobban el akarná kerülni az egész kalamajkát, annál közelebb sodródik hozzá. Kay nem sok csavart visz a történetbe, de azokat a legjobb helyen, így elkerüli a közhelyességet, és minden szereplőt bemutat annyira, hogy elképzelhessük őket hús-vér valójukban (még Ned is az elkényeztetettségéhez képest van annyira jól nevelt és illemtudó, hogy egyszerűen lehetetlen utálni). Mindeközben pedig megismerhetjük Provence mai formáját és nevezetességeit, illetve múltját, s ebben kiváltképp erős az Ysabel. Alapos kutatómunka van a könyv mögött, ráadásul a szerző szép leírásokkal, a részletekben nem elveszve oszt meg a történet szempontjából fontos történelmi eseményeket az olvasóval, ezért a regényt már csak emiatt is érdemes elkezdeni. Sokszor olyan érzésem volt a lapok közt, mintha valami Broken Sword-szerű PC-s játéknak venném a kezembe a megregényesített változatát, ami kellemes nosztalgiával töltött el sok fejezeten keresztül.
Guy Gavriel Kay
A regény linearitása könnyen megbocsátható, mint ahogy az is, hogy a végére érezhetően megfárad, és az utolsó száz oldalnak olyan hangulata van, hogy simán tudjuk, mi fog történni és hogyan, de egyszerűen be akarjuk fejezni, mert érdekes. Kevésbé élvezhető azonban a fordítás, ami sajnos sokat ront az Ysabel értékén. Én nem tudom, hogy a fordító honnan szedte a tinédzserek szlengjét, de az emil, meg unfrankó és ezekhez hasonlatos szavak rettentően cikik. Arról nem is beszélve, hogy azonos személyek esetén a párbeszédek szóhasználata sokszor gyökeresen eltér egymástól, ami furcsa érzést kelt az olvasóban – nagyjából olyat, mintha nem egy ember fordította volna a regényt. Emiatt nem tudok maximális pontot adni az Ysabelre, egy négyest viszont még így is ér. A vérlázítóan gyenge rózsaszín borító viszont vélhetően sok férfi olvasó elvesztésébe kerülhet a kiadónak.