Szombat, június 6., 16 óra 22 perc. Enyhe késésben a Könyvhétről, ami nekem ugyan nem lenne baj, de a rám váró 627 embernek talán igen. Tisztázzuk: a Könyvhét minden évben a Vörösmarty téren rendezett több napos kirakodóvásár, ahol a kiadók standjainál válogathatunk, és magyar szerzők dedikálnak. A tavaszi Könyvfesztivál pedig az a rendezvény, ahol minden évben külhoni sztárvendég író van, tavaly előtt ugyebár itt beszélt 532-szer Bret Easton Ellis – na jó, nem annyiszor, de azért kifacsarták belőle, amit csak lehetett. Meg rám sem 627 ember várt a téren, hanem valamivel kevesebb.
“Amikor felkértek erre a megnyitóra, írtam egy listát azon dolgokról, amelyekről semmiképp nem fogok beszélni, egyszerűen mert nem keserítem meg a könyv ünnepét. (…) Továbbá nem fogok beszélni se büdöscigányozásról, se parasztmagyarozásról. Meg azokról se, akik szerint na jó, jó, de azért az egyik mégiscsak érthető.”
A fenti mondatok Bartis Attila író szájából hangzottak el a Könyvhét miskolci megnyitóján (mert hogy egyébként országos rendezvénysorozatról is szó van). A Könyvhét némileg borúsan kezdődött, esős idő volt a csütörtöki kezdőnapon, a nagy könyvészeti seregszemle-hangulatra pedig rányomta a bélyegét az általános közérzet (röviden és leegyszerűsítve: piti országban élünk), és, szignifikánsan kevésbé, a válságtudat. Ezek után nem lepődtem meg, amikor a Scolar Kiadó standja előtt többedmagammal álldogálva egy töpörödött tartású, dúlt arcú öregember ordította el magát mellettünk: “Olvassatok Benest!” A kezünkbe nyomott egy kétoldalú papírlapot – saját dekrétum, naná – a zavar legmélyebb foglalatát. Csak egyet kaptunk, és örömmel mondhatom, hogy hatunk közül én vihettem haza. És ez az “öröm” is nagyon jellemző.
A válság és a Könyvhét kapcsolatáról csak annyit: állítólag valamivel kevesebb könyvet nyomtak ki az idén, körülbelül 350-et az eddigi 4-500 kiadvánnyal szemben. Én úgy láttam, a szépirodalom mennyisége nem csökkent, viszont kevesebb új és izgalmas ismeretterjesztő-elméleti kiadvány került a standokra.
Amit viszont mi, olvasók nyertünk a válsággal, az a soha nem látott kedvezménydömping volt: minden kiadó 20-30% mínusszal kedveskedett, sőt az Ulpius az utolsó napon 2-őt fizet 5-öt vihet akciót tartott. Ez többeket arra sarkallt, hogy ne is idei, hanem régebb óta vágyott könyveket szerezzen most be. Ennek ellenére húsz perc sem kellett hozzá, hogy helyeseljem a könyvégetési mozgalmakat. Iszonyatos hőség, óriási tömeg volt szombat délután. Egyedül kellett volna kijönnöm – motyogom magam elé. Iszonyatosan idegesítő percenként elhagyni valakit, sodrásban nyomogatni a mobilt, miközben te magad is élő nyomógomb vagy.
“Meg hát: bele lehet halni abba, hogyha mindenre emlékezünk.”
Ez a kínos mondat Darvasi László íróé, aki egy könyvheti pódiumbeszélgetésen merengett így új regénye, A virágzabálók (Magvető) fölött. Azt hiszem, pontosan ezek azok a beszédfordulatok, amelyek miatt az átlag fiatal úgy érzi, az irodalmi beszélgetés valami nevetséges, unalmas és érthetetlen önb…ás. Darvasi mentségére legyen mondva, hogy eddig kellemesen perverz novellákat olvastam tőle, az új regényét tiszteletreméltó ideig írta (6 év), és hogy nagyon rossz moderátor karmaiba került. Legendássá tett történetmesélés, több szempontú emlékezés, a mitikus Duna után mitikussá növesztett Tisza, “idealista gerillakertészet” – valószínűleg érdemes lesz kézbe venni.
És itt van mindjárt egy másik 6 évig készült regény. “Reggel felkelsz, nekiállsz, és szépen, tempósan megírsz egy – ne haragudj, de – olvasmányos történetet.” A könyvheti Narancsból való Urfi Péter kvázi sértegetése, aki Kemény István írót faggatta az interjúban Kedves Ismeretlen című regényéről (Magvető). Nem írom, hogy új, mert ez az első nagyregénye az eddig költőként befutott és ebben a minőségében kultikussá magasodó szerzőnek. Felmerül a kérdés, hogy a legirtóztatóbb cikik egyike vajon tényleg az olvasmányosság?
Kemény István költészetének legjellemzőbb tulajdonságai – a közhiedelem szerint – az enigmatikusság, az erős történelmi tudat megnyilvánulása, a szimbolikusság visszalopása a kortárs költészetbe, sűrű aha élmények és mindezek felett egyfajta rock & roll életérzés, amitől ez a költészet valóban kultikussá válhatott. A Kedves Ismeretlen, píárja szerint, az új Utas és Holdvilág, az elmúlt öt évtized nemzedéki atmoszféra-története.
Hogy megéreztessem, miről van szó: a regény egyik nagy szimbóluma a várban található Országos Széchényi (é-vel, mert a papájáról van szó!) Könyvtár. Aki járt már benne, pláne töltötte ott a fél ifjúkorát egyetemistaként, az tudhatja, micsoda elvarázsolt kastéllyal van dolgunk – titok és retrográd doh minden sarokban. Az előző korszak mammutja az előző korszak szabályaival. Sok mindent tud mesélni egy épület is az ún. Nagytörténetről (vö. történelem), ez például nem csak a szocializmusról, de a Horthy-korszakról is. Nem biztos, hogy mindenki tisztában van vele: a Széchényi Könyvtár épülete egykor a Horthy-család rezidenciája volt. És ez Kemény István erőssége: izgalmasan, beavatásszerűen rámutatni a nagy összefüggésekre.
Megszokott költészeti világ mínusz enigmatikus tömörség: el kell olvasni a regényt ahhoz, hogy eldönthessük, hátrányára válik-e Keménynek az olvasmányosság.
“Az az igazság, ha a vén Dover őrnagy nem esik össze holtan a tauntoni futtatáson, Jim sosem került volna el Thursgoodba.”
Egy kis lazításként a legklasszikusabb kémtörténeti kezdés, ezúttal John Le Carré tollából, akinek legújabb, Árulás című krimijét az Agave Kiadó jelentette meg. Van az úgy néha, hogy anyádat is eladnád egy műfaji kliséért. Ebből az első mondatból például már látod az ívet: tudod, ez még csak az első ún. véletlen, innentől kezdve minden összeesküvésre alapul, az egyik dolog mindig egy másikat fed majd fel, s a végén csak a történetnek lesz vége, a világ nem zökken vissza biztonságos, átlátható önmagába – hiszen soha nem is volt olyan.
Az Agave Kiadó egyébként is kellemes meglepetés: igényes szórakoztató irodalmat jelentet meg, a szépirodalomhoz méltó kötésben és tipográfiával. Amivel egyben el is mossa a kategorikus határokat. Náluk jelent meg a Könyvhétre a legújabb magyar nyelvű Philip K. Dick (Visszafelé világ) és egy Ray Bradbury-kötet (Éjfél is elmúlt), sőt, a hazai keményvonalas noir, a Bűnös Budapest c. regény is.
Az elmúlt években egyre izgalmasabbá váló Scolar Kiadó is krimikkel rukkolt elő (a megszokott elméleti és szépirodalom mellett) az idén. Nem is akárhogyan: krimisorozatot indított útjára, elsőként két olyan történettel, ahol klasszikus főkarakter göngyölíti fel a szálakat. Az egyik az osztrák Wolfe Haas: Halottak feltámadása, a másik a norvég Karin Fossum: Ne nézz vissza c. regénye. Az előbbinél a krimi irodalmon túlmutató beszédmódot és a csiszolt hardboiled stílust, az utóbbinál a gondosan kidolgozott, különleges karaktereket ajánlják figyelmünkbe a méltatók.
Amit még leszűrtem, hogy a krimiken kívül 2009 az amerikai irodalom éve itthon, két jelzővel betájolva: kegyetlen (azaz borzongató élvezetet okoz) és posztmodern (azaz nehéz olvasni, de remélheted, hogy megéri). Nevesítve Pynchon: Súlyszivárvány, Cormac McCarthy: Véres délkörök (a Nem vénnek való vidék írója) és Littel: Jóakaratúak. Aki bízik a képességeiben, ezeket kell elolvasnia, vagy hülyén hal meg.
“El fogom használni az arcod, mint egy szappant.”
Ez az idézet már Krusovszky Dénes megható és félelmetes új verseskötetéből származik. Nem akartam utoljára hagyni a Könyvhét költészeti újdonságait, most mégis ezt tettem, kényszerűségből. Nem könnyű röviden ajánlani ezeket a köteteket, viszont van egy nagy előnyük: hogy néhány perc alatt több különálló szöveg alapján nyerhetünk képet az adott szerzői világról.
Az említett Krusovszky Dénes, aki napjaink egyik legfelkapottabb fiatal költő-kritikusa, saját, Elromlani milyen c. kötetén kívül a Telep-antológia (kortárs fiatal költészet) egyik szerzőjeként is jelentkezik. A Telep Csoport volt az első hazai irodalmi csoportosulás, amely komoly műhelyként és bemutatkozási pontként használta a blogvilágot, az utánpótlás számára példaértékű sikerrel. Kedvcsinálóként Krusovszky szövegei is itt olvashatók. Krusovszky saját kötetét a nosztalgia, a keserű érzelmesség és a szürrealisztikus képek határozzák meg, a Telep-antológia, amelynek szerzői gárdája “a tíz kicsi indián és a tizenkét dühös ember közötti tizenegy” (id. a könyv fülszövegéből), az általa követett esztétikát szálazza szét. Van az antológiában nála félelmetesebb és finomabb, klasszikusabb irány is, de mindegyik versvilágot összeköti a szép durvaságának esztétikája. Ha őket olvasom, újra vagánynak érzem a költészetet.
Két érdekességet ajánlok még: az egyik Gerevich András férfiszerelem tematikájú verseskötete, a Barátok, amely elsőre a témájával kelti fel az érdeklődést, itthon pláne, valamint Varga Mátyás talált költészete (Hallásgyakorlatok), amely keretfikciója szerint az utcán hallott beszélgetéstöredékekből építi fel a szövegeit. “Ha szeretsz, betűröd az inged” – ilyen és ehhez hasonló foszlányokat olvasunk. A talált költészet akkor működhet jól, ha költői összeszerkesztés révén olyan szövegek keletkeznek, amelyek nagyon gazdag asszociációs hálót tudnak szőni maguk köré. Hiába látod a hiányt mindenütt, megérzed, milyen saját élményekkel tudod kitölteni az üresen hagyott részeket. Nekem Varga Mátyás verseinél működik a dolog, sőt az egész emberi kommunikációt sikerül nagyon távolról, nagyon abszurdnak látnom.
A legköltőibb mondat múlt hétvégén mégsem a Könyvfesztiválon, hanem a Kossuth Rádióban hangzott el, egy kisfiú szájából, a balatoni fürdőzésről:
“A kedvenc játékom, hogy felkavarom a lábammal a vizet, és mint egy robbanás, elúszok benne.”
Most először éreztem, hogy szeretném, ha valaki a gyerekem lenne. Zseniális, nem?
Linkek: