— Könyv

— 2010. January 4. 08:53

— Írta: Velkei Zoltán

Iain M. Banks: A száműző

Iain M. Banks legújabb, magyar nyelven megjelent könyve nem a Kultúra-ciklus része, de igazából nyugodtan lehetne, mert a Száműzőben is idegen fajok ütköznek egymásnak idegen naprendszerekben. Sőt, épp ezért van is olyan jó, mint a Kultúra-regények. Terebélyes, amit mesterien kihasználva elképesztően gyönyörű világokba kalauzolja az olvasót, megismertet vele számtalan új fajt, és még a története is lebilincselő. Az egész rendkívül bankses, úgyhogy akit eddig nem tudott meggyőzni a skót író, azt valószínűleg a Száműző sem fogja levenni a lábáról, viszont mindenki más készüljön fel arra, hogy talán ez a legjobb műve, amit a Játékmester óta a kezünkbe vehettünk.

Összetettségét tekintve is hatalmas falatnak bizonyul a könyv: az emberiség szokás szerint benépesítette a világűrt, ahol különféle fajokkal találkozott, akikkel megtanult együtt élni. Persze minden népnek megvannak a maga lázadói, és nincs ez másképp a csillagok közt sem, így hiába nevezhető egyetemesnek a béke, hőzöngő csoportosulások természetesen vannak, akik hol kisebb, hol nagyobb terroristaakciókkal szabotálják a nyugalmat. Néha egészen nagy felfordulást okoznak: az Ulubis-rendszerben például sikeresen felrobbantották a különböző galaxisokba való ugrást elősegítő féreglyukakat, elvágva ezzel a helyi civilizációt jó háromszáz évvel az intergalaktikus közéletben való részvételtől és minden technológiai fejlődéstől.

Ám nem mindenki élte meg katasztrófaként ezt: a naprendszer legnagyobb bolygóján (pontosabban a Nasqueron nevű gázóriáson) élő hei faj a lehető legnagyobb közönnyel reagált a történtekre. Ők ennek a regénynek a kulcsfigurái; már akkor éltek, felfedeztek és benépesítettek mindent, amikor az emberiség még a fáról sem jött le. Az élettempójuk is lassabb mindenki másénál, így mindent egybevetve nem okoznak nagy fennakadást senkinek, de nem is vesznek részt semmiben. Az emberiség viszont emiatt csak még kiváncsibb rájuk, ezért az úgynevezett látóikkal próbálják megismerni jobban őket, és annyi mindent megtanulni tőlük, amennyit csak lehet.

Így kerül főszerepbe Fassin Taak, az egyik legígéretesebb jövő előtt álló látó, aki már évszázadok óta tanulmányozza a heieket. Ezúttal viszont kémkednie kell: nagy erőkkel érkezik az Ulubishoz ugyanis egy gonosz erő, aki meg akar hódítani mindent. Járja azonban egy olyan legenda, hogy a heiek még réges-régen megépítették a saját féreglyukaikat, amiket gondosan elrejtettek mindenki elől. Fassin Taaknak így a naprendszer vezetőinek megbízását teljesítve ismét el kell vegyülnie a heiek közt, titkos koordináták után kutatva. Ezalatt az olvasó rengeteg szereplővel ismerkedhet meg, teljes kultúrák gondolkodásmódjával szembesülhet, és természetesen nem hiányoznak a pergősebb akciójelenetek, illetve jelentéktelennek tűnő visszatekintések sem, miközben az ellenséges űrhajók csak egyre közelebb érnek, a megoldás pedig csak messzebbre és messzebbre sodródik.

A Száműző tulajdonképpen pont olyan, mint bármelyik Kultúra-regény: különböző fajok életvitele és mentalitása ütközik egymásnak, és az olvasóra van bízva, hogy kivel szeretne azonosulni. Mindazonáltal a heiek páratlan lények, semmi hozzájuk foghatóval nem találkozhattunk Banks korábbi regényeiben sem, és a legzseniálisabban kidolgozottak is. Mindig képesek meglepetést okozni és állandóan megtudunk róluk valami teljesen újat, gazdagítva és színesítve ezzel az univerzumukat, amiben nyugodtan elférhetne még jó pár regény, annyi minden kiaknázandó marad a Száműző végére. E mellett nagyon erős a könyv politikai vonala is, talán még a tavaly, Nézz a szélbe című könyvnél is észrevehetőbbek a vezetési irányelvek és utalások, még ha ezúttal most nem is ez van középpontban. Azt meg nem tudom, hogy a fordításnak köszönhetően ennyire választékos és olvasmányos a regény, vagy Banks egyébként is ennyire elemében alkotott, de ilyen gyönyörű kifejezésekben gazdag művet még nem olvastam tőle.

Mindazonáltal, mégis azért tartom zseniálisnak a Száműzőt, mert a bőséges tartalma és lélegzetelállító kalandja ellenére nem akar rátuszkolni az olvasóra semmit, meg tud maradni szórakoztató irodalomnak, amiből mindenkinek csak annyit kell értelmeznie, amennyit akar. Nincsenek nagy megfejtések és kiszólások: az egész csupán egy briliáns akció/kémtörténet – minden eddiginél nagyobb és súlyosabb háttéranyaggal. A borítója meg mennyire klassz már. Négyötöd.

Korábban a Kultblogon: