Dőreség lenne azt hinni, hogy 15-20 évvel a kelet-európai kommunista rendszerek bukása után egyre nehezebb újszerű mondanivalóval előállni egy kommunista rezsim díszletei között játszódó történetben, bár a finn-észt Sofi Oksanen a nyitott szemmel járó olvasónak a magyar történelem ismeretében nem is mondhat semmi túlzottan felkavarót. A Tisztogatás díszletei mögé tekintve azonban egy nagyszerű regényt és időtlen emberi történeteket pillanthatunk meg, amelyek viszont igencsak nyugtalanító igazságokra mutatnak.
Mielőtt olvasni kezdtem volna a Tisztogatást (Puhastus), volt bennem némi szkepszis, hogy a látványosan extravagáns külsejű írónő és regényének idő- és térbeli háttere mögött elsikkad a lényeg, hogy nem kapok többet a “de szar itt élni”-igazságnál, ami napjaink egyik fájdalmas és érdektelen toposz Urálon innen, Kárpátokon túl. Ha a könyökünkön még nem is jön ki, de én úgy érzem, jó volna, ha egy évtized múlva már olyan távolságból tudnánk itt, Kelet-Európában a kommunizmusra tekinteni, amit szüleink vagy mi túléltünk, nem pedig nap mint nap megéljük utórengéseit; ebben azonban feltétlen felelőssége van a szépirodalomnak is, amely még napjainkban is egy nagyon erős közéletformáló erő. A Tisztogatás azonban kicselezett, és a történetben előrehaladva egyre nehezebbre esett történelmi aspektusban olvasni – Sofi Oksanen figurái ugyanis minden egyes oldallal egyre izgalmasabbá válnak.
Az eleinte elég kevés továbblépési lehetőséget nyújtó, lassan csordogáló sztori (Aliide Truu, az észt öregasszony a kertjében egy alélt és teljesen szétcsúszott orosz lányt talál) fokozatosan olvaszt be különböző értelmezési lehetőségeket és növeli dimenzióit, ahogy megismerjük az orosz, de valamiképp észtnek is tűnő lány, Zara történetét, és aki már ismer ezt-azt Pelevintől és kortársaitól, az sejtheti, hogy miként és hogyan vetődött Nyugat-Európába és “csinált karriert” az egyszerű álmokat dédelgető lány, majd hogyan kötött ki mocskosan az észt sárban. Mégsem az ő sorsa tölti csurig a történetet, hanem az a részleteiből lassan összeálló kapcsolatrendszer, mely Aliide Truu és Zara életét összeköti, és Oksanen körültekintően, kényelmesen szövögeti a főszereplők bűneinek hálóját – mert ebben a történetben mindenki bűnös valamiképpen. Aliide Truu életét megismerve rá kell jönnünk, hogy az öregasszony fiatalkora saját és mások által rajta elkövetett bűnök sorozata volt, és olyan dolgok történtek vele, amelyek bármely embert lelkileg és testileg is megnyomorítottak volna – de ő túlélt, igaz, olykor kemény árat fizetve.
Bizonyos értelemben élmény a Tisztogatást olvasni, bár hozzá kell tennem, hogy aki olyan írók “kegyetlenkedésein” szocializálódott, mint Bret Easton Ellis, azoknak valószínűleg könnyebb dolga lesz a befogadás során. Nincs finomkodás, csak a keserédes naturalizmus, mely megfekszi ugyan a gyomrot, de akinek a valóság kell, ezzel kell szembesüljön. Már most várom 2011-et, amikor megjelenik majd az első regény, a Sztálin tehenei magyarul, és válasz ad a kérdésre, hogy Oksanen eleve ilyen kiváló leírásokkal dolgozott már a kezdetekkor, vagy ez csupán a harmadik regényre, a Tisztogatásra alakult ki így. Lényeg a lényeg, a történet lassúsága arra is fogható, hogy az írónő láthatóan kedvtelve időzik el apró-cseprő, de nem lényegtelen részleteknél, leírásoknál, és élvezettel szövi sokrétű szimbólumait – mint a húsba petéző légyét, mely egyszerre emberjogi és történelmi szimbóluma lesz Tisztogatásnak és egész Kelet-Európának. Kellemetlen igazságokkal és a hagyományos értékek megkérdőjelezésével egyaránt szembesülünk a Tisztogatás során, és ha merünk szembenézni ezekkel, akkor azt hiszem, nehéz nem egy kiváló történetként tekinteni Oksanenére. Nálam mindenképp az év egyik nagy olvasásélménye.
Sofi Oksanen interjú (magyar felirattal)