Be kell vallanom, nem érkeztem különösebb elvárásokkal a Millenáris B épületének standjához, mindössze kíváncsi voltam Janne Teller személyére. A Semmi című kisregényével az írónő az élet értelmét, ill. értelmetlenségét járja körül a gyermekekben is rejtőző kegyetlenség ábrázolásától sem riadva vissza. “Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá” – mondja a Semmi egyik főszereplője, Pierre Anthon. A fiú lesújtó véleményéből kiinduló gondolatkísérlet alapján egy negatív, rossz kisugárzású, dühös, talán megkeseredett írót láthatunk lelki szemeink előtt. Ennek ellenére Teller egy szimpatikus, jókedvű, energikus nő, aki szívesen nyúl komolyabb témákhoz nemcsak felnőtteknek szóló írásaiban, de ifjúsági könyveiben is.

A beszélgetés figyelemfelkeltő címe (“A kozmopolisz áldozatai. Beszélgetés Janne Teller dán írónővel, a Semmi című ifjúsági botránykönyv szerzőjével”) a beavatatlanok számára is kellőképpen csábító lehetett, mégis úgy éreztem, Teller munkáját ismerő, értő, fiatalokból és idősebbekből egyaránt álló közönség gyűlt össze a díszvendégek standjához. S bár nem volt fojtogató tömeg, tisztes számú érdeklődő várta az interjú kezdetét. A beszélgetés mondhatni in medias rész kezdődött. Felocsúdni sem volt időm, Teller beszélgető partnere, Karafiáth Orsolya azonnal megrótta a szervezőket a mikrofonok hiányos száma miatt. Karafiáth túl hosszan beszélt, elveszett a mondataiban, csapongott a gondolataiban, kihangsúlyozta hozzáértését. Mondandóját a tolmácsolási feladatokat ellátó húga sem tudta követni.

Bármennyire is kínos volt a jelenet szervezői oldalról, a dán írónő állta a sarat és türelemmel várta a kérdéseket. A beszélgetés folyamán természetesen a Semmi került leginkább terítékre. Megtudhattuk, hogy Teller pszichológiai kutatásokat nem végzett a mű megírása előtt, az élettapasztalata elég volt, hogy a fejében megszólaló Pierre-nek válaszolni próbáljon. Az így induló gondolatjátékra az elején nem volt vevő Teller kiadója, amely elzárkózott egy ilyen negatív töltetű ifjúsági mű ötletétől. De szerencsére nemcsak a kiadónál, de a hazájában is megtört a jég, a regény a tiltástól a tűrésen keresztül eljutott végül a támogatásig. Dániában a művet kötelező olvasmánnyá tették, az  iskolákban az írónő elmondása szerint színpadra is ellátják, sőt több helyen a diákok ellenőrzött körülmények között megépítették a Fontos Dolgaik Halmát.

Arra a kérdésre, hogy hatott-e rá a Legyek ura vagy  Truman Capote: A fűhárfa című műve, határozott nemmel válaszolt. Előbbit még tinédzserként olvasta, utóbbihoz pedig még nem volt szerencséje: “Mindent zsigerből írok, hallgatok a belső hangokra. Van, hogy szereplőimmel saját magamat is meglepem” – nyilatkozta Teller. Ennél azért jóval tudatosabbnak tűnt a nálunk frissen megjelent Ha háború lenne nálunk című esszéjének alkotási folyamata. A korábban Afrikában is élő írónő sokat dolgozott együtt bevándorlókkal és menekültekkel, ő maga is osztrák és német bevándorlók leszármazottja. Fontosnak tartja (ahogy írja a magyar kiadás utószavában), hogy az emberek megismerjék, elfogadják egymást, hogy “mi magunk is hozzájáruljunk az emberi civilizáció alapvető értékeinek megőrzéséhez és terjesztéséhez”. Hogy üzenete jobban elérjen az olvasóhoz, nemzet-specifikussá tette esszéjét. A magyar kiadásban egy fiktív, a szlovén tengerpartért folytatott magyar-osztrák háborút ír le, hiszen (ahogy a Könyvfesztiválon is elmondta) csak akkor érezzük át a menekültek helyzetét, ha elhisszük, hogy velünk és saját országunkkal is történhetnek katasztrófák. A rövid esszé igazán ötletesen útlevélhez hasonló formát kapott. A Könyvfesztiválon nemcsak ebbe a rövid művébe engedett betekintést, de ígéretet kaptunk, hogy Kom című felnőtt könyve is hamarosan kapható lesz magyar fordításban. Ebben egy publicista lelkiismereti vívódásain keresztül járja majd körbe, hogy a művészetek világában, ahol alapvetően nincsenek morális korlátok, meddig mehetünk el, mikor szólal meg a belső hangunk és indulunk el jó irányba.

Összességében úgy érzem, hogy Karafiáth dilettanizmusa ellenére sem bántam meg, hogy ellátogattam a Teller-beszélgetésre. Az írónő, ahogy a Semmivel, úgy az interjún adott válaszaival is elgondolkodtatott. Teller szerint túl becses és túl rövid az élet ahhoz, hogy azon rágódjunk, mi az élet értelme. “Pierre Anthonnak valahol igaza volt, hogy felült egy fára, hiszen szerencsésebb, ha kívülállóként viszonyulunk a kérdéshez, amit megválaszolni sosem tudunk majd. Egyszerűen csak fogadjuk el a tényt, hogy itt vagyunk a világban. Hogy miért, nem tudjuk. Csak éljünk ezzel a csodával.”