Néha úgy éreztem, hogy a fordításból kimaradt száz oldal valahol, de aztán a végére csak a helyére került minden, noha nem vagyok biztos abban, hogy ezt a remek történetet végig így kellett volna elmesélni. Jean-Claude Dunyach Franciaország egyik legjobb és legismertebb sci-fi szerzője, és ezt zömmel be is bizonyítja a Halott csillagokban, aminél elgondolkodtatóbb könyvet nehéz olvasni, pláne ha annyira benne vagyunk a tudományos fantasztikumban, hogy egész évben mást se csináltunk, csak néztük a mozifilmeket és olvastuk a hazai könyvpiacot egyre jobban ellepő, stílusbéli alkotásokat. Erik Satié-rajongók meg aztán végképp előnyben.
Nem árt tisztázni a szituációt: a Halott csillagokban túlnépesedik a Föld, amit az emberiség először a Földközi-tenger kiszárításával próbál orvosolni, majd később felfedeznek egy óriási, élő várost, aztán még másik huszonhat ugyanilyet. Megtanulnak kommunikálni velük (az úgynevezett
aleoterikusok végzik ezt a munkát), és szépen benépesítik ezeket is, de persze nem túl demokratikus úton: a gazdagok kisajátítják a hipertérugrást és a legjobb helyeket, így a népesség túlnyomó többségét képező szegényeknek be kell érniük az olykor évtizedeket is felölelő, lassú űrutazással, és azzal, hogy hibernálásuk alatt csak az asztráltudatukkal barangolhatják be az egész univerzumot.
A regény főszereplője egy Monteori nevű művésznek az egyik másolata (a gazdagoknak minden egyes városban van másolatuk), aki jobban szereti, ha Closternek hívják, és egyensúlyokat teremt. Meglehetősen gyakran barangol világok közt, ugyanis Monteori folyamatosan keresi az új hatásokat a műveihez a városokban, és hogy egy helyen se legyen kettő belőle, folyton átrendezi a hasonmásait. Closternek azonban úgy tűnik, hogy nincs ezzel problémája, jól megvan a macskájával, Árnyékkal, és a világhírű művészhez hasonlóan ő is kifejezetten jó egyensúlyokat alkot, még ha a regény elején egy ideje már nem tudott előállni semmi újjal. Ekkor találkozik a Halott csillagok nevű bárban (minden városban van egy ilyen) Marikával, az aleoterikus asztráltudattal, akinek a teste elkallódott valamelyik űrhajón, és már évek óta szellemként járja az univerzumot, egyre elkeseredettebben és magányosabban. Ez pedig megváltoztat mindent: Closter hamar belezúg Marikába, de még annál is rosszabb, hogy egy haldoklás szélén álló városban vadidegenek az életükre törnek, 
majd a következőben és az azutániban is. Sokáig nem érthető, hogy ez miért történik, és kik Closter üldözői; csak a legvégén áll össze a kép teljessé, addig pedig a regény nem szól másról, mint egy beteljesülhetetlen szerelem vívódásáról, Closter helyéről a világban és az emberiség szenvedéséről.
Nincsenek grandiózus csatajelenetek, sem mozgalmas, lendületes leírások a Halott csillagokban. A főszereplők többször is hallgatják a történet során Erik Satié Gymnopédié című művét, és amikor éppen nem, a regény akkor is ennek a tempójára halad. Szinte minden fejezetben művészi beállítások és lassított, hosszú gondolatmenetek igazodnak a francia zongoraművész melankolikus témájához, ami hangulatban telitalálat. Annyira, hogy az ember még úgy is befejezi a Halott csillagokat, hogy a könyv második feléből gyakorlatilag nem ért semmit: Dunyach olyan szépen eltitkol mindent az olvasó elől az utolsó pár oldalig, hogy lényegében csak a jól megírt jelenetek viszi előre az egész sztorit, nincsen megvilágosodás vagy isteni szikra félúton. Persze emiatt megoszthatja a mű a sci-fi kedvelőket – nem biztos, hogy mindenkinek fekszik ez a folyton gondolkodós, lassan előrehaladó stílus, de akik szeretik az ilyet, azoknak Dunyach regénye telitalálat. Négyes.
Linkek: