John Banville A tenger című könyvét 2005-ben Man Booker-díjjal jutalmazták, a magyar könyvesboltokba mégis csak most érkezett meg. A kiadvány hiába számít itthon újdonságnak, számomra valahogy mégis ismerős, hiszen csak néhány hónappal ezelőtt olvastam Anne Enright A gyászoló gyülekezet című könyvét, amiért az írónő Banville után két évvel szintén Booker-díjat kapott. A két regény ugyanúgy az elmúlással, egy családtag elvesztésével, a válaszutakkal és a múlt feldolgozásával foglalkozik, ráadásul mindkettőben a gyerekkorhoz, egy sok évvel ezelőtti nyár eseményéhez nyúlnak vissza. A hasonlóságok ellenére azonban a két könyv nem csak egymástól függetlenül, de egymás mellett is megállja a helyét.
Max Morden elveszítette feleségét, ezért a deres hajú művészettörténész elutazik a tengerpartra, ahol gyerekkorában nyaralt szüleivel, és ahol a karizmatikus, vonzó Grace-családdal találkozott. Az ártatlanság kora véget ért azon a sorsfordító, régi nyáron, de ennek feldolgozásával Max még idős korára sem végez. A nejének halála miatt viszont szembenéz a közel- és a régmúlt eseményeivel, tragédiáival ill. a Grace-ikrekkel, Chloeval és Mylesszal, a szüleivel, és a lányával kialakult kapcsolatával is. Mindeközben pedig felkészül az egyelőre kilátástalannak tűnő jövőre. Banville Mordennel tehát szinte ugyanazt az utat járatja be, mint Enright saját főszereplőjével, Veronica Hegartyval.
A cselekményben fellelhető azonosságok miatt érdemes lenne a regényeket hosszabban, részletekbe menően is elemezni, de ez, mivel A gyászoló gyülekezetről már korábban is írtam, önismétlések nélkül kivitelezhetetlen feladat. Ezért inkább csak arra érdemes koncentrálni, hogy miért érdemes kezünkbe venni a kísértetiesen hasonló, szinte teljesen ugyanazzal foglalkozó regényeket.
Az elbeszélés módja és a szerzők különböző, egyedi stílusa miatt páratlan olvasói élményt nyújtanak a díjnyertes történetek: Enright nyersebb, kicsapongóbb, ironikusabb, míg Banville olyan ízesen, finoman fogalmaz, hogy azon veszem észre magam, hogy a mondatok szépsége miatt egész bekezdéseket olvasok újra. Itt-ott kikapcsol a nehezebb, szomorúbb részletek között, olyannyira, hogy az az érzésem, mintha engem is a tengerhez csábított volna. Úgy érzem magam, mintha nyár lenne, és a szereplőkkel együtt én is a forró nap alatt tikkadnék. Az pedig, valljuk be, nem kis teljesítmény, hogy az alapvetően rideg, komoly témával foglalkozó könyv az ősz igazán hűvös, viharos napjain is képes felmelegíteni.
Linkek: