Emlékszik-e valaki Pessoa szürke magányában álmodozó irodai munkására A kétségek könyvében? Reggel csinovnyik, este író, folyamatosan gyötrődő unalmas életében, mégis képtelen a továbbindulásra. Mert ha felmondana és visszaadná irodai öltönyét, utána mit tenne? Valamit tennie kéne. És vennie kellene egy új öltönyt is.

Julian Barnes tizenegyedik, Man Booker-díjjal jutalmazott regényének hőse, Tony ugyanebben a félhomályban élte végig életét, ahol a változtatás épp annyira lehetetlennek tűnik, mint a maradás. Békés természete óvatos kalandokba, egy eseménytelen házasságba, nyugodt válásba, magányos öregkorba vitte. Átlagosságának hosszan égő, megszokott fénye tovább tompult gyermekkori barátja életének kontrasztjában: Adrian, fiatalkori négyesük legragyogóbbja egy nap lemondott létezésének kéretlen ajándékáról, és egy levélben leírt, filozófiailag makulátlan gondolatmeneten alapuló döntés eredményeképpen felvágta ereit a fürdőkádjában. Tony életben maradt, de nem tudná megmondani, gyarapodott-e mindeközben vagy csak az évei száma nőtt.

Julian Barnes

Nyugalmas nyugdíjas korát Adrian naplója zavarja össze és indítja meg az emlékezést régi időkre, szex- és könyvéhes, magabiztos, nyomott kedélyű intellektualitásban leélt fiatalkorukra. De megbízhatóak-e az emlékek? „Fiatalon egész addigi életedre vissza tudsz emlékezni. Később az emlékezet foszlányokból és foltokból áll össze” – állapítja meg Tony, miközben e darabkákat próbálja újra képpé szőni: visszafordítani az időt, felfelé folyatni a folyót. A jövő fényében már a múlt is másképpen fest, korábban lényegtelennek tűnő részletek szoborrá merevedve tűnnek elő a homályból: a megalázó hétvége első barátnőjének szüleinél, régi könyvek, elfeledett ismerősök. Még Adrian öngyilkosságának heroikussága is megkérdőjelezhetővé idomul, míg lassan újabb és újabb részletei bontakoznak ki ködbe merült történetének.

A történet aprólékos, finoman tömör: nincs egy felesleges mondat vagy szó sem, tempója azonban lassú, meditatív. Barnes képes elérni, hogy végigizguld a semmit, vagy legalábbis nagyon keveset, akcióvá tudja formálni a mindennapit. Érdekessé tudja alkotni a szürke figurát, aki szeretett, de nem eléggé, aki élt, de csak kicsit, és aki a legtöbb lehetőséget hagyta maga mellett elsuhanni.

Barnes detektívregényt írt a mindennapokról, az elmúltakról és a meg nem történtekről. A valóságban a történetek végén nincs katarzis vagy megtisztulás, néha válasz sincsen, nincs, aki szádba rágja a megoldást. De ettől a megfejtés keresése még nem lesz kevésbé izgalmas. Barnes detektívje kétbalkezes, tompa, problémái kisszerűek, mindennapiak, személye a maga folyamatos önsajnáltatásával egyáltalán nem szerethető. Valami miatt mégis együtt érzünk vele. Talán, mert ilyenek vagyunk mi is: nem hősök, nem makulátlanok, csak az emlékezetünk sötétjében formákat kitapogató, semmiségekbe kalandokat álmodó átlagosak. „A nap végére pedig ugyanaz marad, ami tegnap maradt és maradni fog holnap is: a kielégíthetetlen, mérhetetlen vágy egyszerre ugyanolyannak és teljesen másnak lenni” – megírta ezt már Pessoa is.