A címben szereplő megállapítás eredetileg a magyar narancsra vonatkozott, azonban ugyanúgy vonatkozhatna a magyar celeb- és médiavilágra is. Ennek visszásságait és botrányait próbálta kötetbe rendezni Fabricius Gábor a Puha Neon Fejlövés című, szemet gyönyörködtető kiadványban. A sikertelenség nem elsősorban a reklámszakember hibája, sokkal inkább a közegé, amelyről a leplet akarta lerántani. Merthogy a közszereplők által lakott meseuniverzum izgalmassági foka egy bábfilmével vetekszik. Ha ezt nézzük, akkor igazán kacagtató Vágvölgyi B. András megjegyzése a borítón, amelyben az Amerikai pszichóval állítja távoli párhuzamba.
Korábban már írtam arról, hogy egyfajta fétis nálam az, hogy a reklámban dolgozó emberek írásos munkáit igyekszem elolvasni. Voltak ebből már negatív és pozitív csalódásaim egyaránt. Olyan azonban még nem nagyon
történt velem, hogy egy könyvet egyszerűen elfelejtsek. Úgy értem, azt, hogy olvastam. Fabricius Gábor művével így jártam. Pedig a koncepció alapjaiban nem lenne rossz. Többen elhitték, hogy a szerző nagyon és kevésbé ismert emberekkel íratta meg az egyes részeket, ezzel is növelve a bennfentesség érzetét. A bulvárra éhes plebsznek ez kell, hogy csámcsoghasson. A honi közélet nyilvánossá tett botrányai azonban egész egyszerűen vérszegények. És ezt egy olyan személyiségnek látnia kellene, aki ebben, illetve ebből él.
Nem tisztem Fabricius Gábort reklámszakemberként értékelni, és ez nem is az a fórum, elvégre most az írói munkássága miatt került a boncasztalra. A Puha Neon Fejlövés nincs rosszul megírva, tartalmaz sok-sok érdekességet, vannak jó sztorik benne, de egyáltalán nem mainstream kiadvány a rengeteg utalás miatt. Azoknak viszont szürke és unalmas, akik ismerik ezt a sajátos mikrotársadalmat. Ez az a paradox kettősség (vagy nevezzük inkább a 21,5-es csapdájának?), amiből képtelen kilépni mind Fabricius, mind a Puha Neon Fejlövés. Azoknak, akik belepillantanának a reklámkészítésbe, túl érintőleges. Azoknak, akik reklámkészítéssel foglalkoznak, túl hétköznapi. Azoknak, akik belepillantanának a média világába, túl unalmas. Azoknak, akik a médiában élnek, túl ismerős.
A könyv egyetlen fícsöre, amivel nem érdemes vitatkozni, a külcsín. Adtak rá, na! A lapok sarkait lekerekítették (mint egy Moleskine jegyzetfüzetét), a borító betűit aranyozták (mint egy lexikonét), a könyvjelző szalagokat pedig beszínezték (ide nem jut eszembe analógia). Jó kézbe venni, mert szép és tetszetős. Jó letenni, mert nekem túl hétköznapi, túl ismerős.
Linkek: