Kim Stanley Robinson legújabb magyar nyelven megjelent regénye azzal a gondolattal játszadozik el, hogy mi történt volna, ha a XIV. században Európa lakosságát szinte teljesen kiírtja a pestis. Kik lettek volna a nagyhatalmak, és ez hogyan érintette volna a kisebb népeket? Mennyire játszott volna szerepet a vallás a világtörténelem alakulásában, és mennyit kellett volna várnunk az ipari forradalomig? A Rizs és a só évei több szereplő szemén keresztül épít fel egy teljesen új történelmi vonalat több évszázadot felölelve, ezáltal egy rendkívül nagyszabású regény, rengeteg elgondolkodtató felvetéssel.
Kim Stanley Robinson 1952-ben született, és hosszas utazgatás után végül Kaliforniában találta meg az otthonát, ahol az elmúlt huszonöt évben három trilógiát, hat regényt és négy novelláskötetet írt. Ezek közül a leghíresebb a magyar nyelven is elérhető Vörös Mars, ami a távoli bolygó kolonizálásáról és a multinacionális vállalatok érdekgazdaként való egyre nagyobb térnyeréséről szól. A trilógia későbbi darabjai, a Zöld, illetve Kék Mars Hugo- és Nebula-díjakat hozott az amerikai szerzőnek, aki ezután Antarctica címmel egy ökothrillert írt, majd ezt az ötletét a Capital Code című trilógiájában már a jövő technológiáival helyezte középpontba egy kémkedésre kihegyezett politikai cselszövésben. Vagyis, minél inkább eljött a huszonegyedik század, Robinson is úgy váltott klasszikus sci-firől az emberiség közeli jövőjének égető kérdéseit feszegető témákra, követve ezzel olyan kortárs írókat, mint Bruce Sterling és Neal Stephenson, vagy Carl Hiaasen és a néhai Robert Ludlum a nem tudományos-fantasztikus vonalról. Ráadásul mindeközben talált időt 2002-ben arra is, hogy megírja a Rizs és a só éveit, ami az említett témáktól elrugaszkodva, jó hatszáz évvel korábban játszódik a történelmünkben, pontosabban nem is a miénkben, mert a regény alapkoncepciója szerint mi, európai emberek, kevés kivételtől eltekintve mind elpusztultunk a kontinens populációját akkoriban pusztító pestisjárványok miatt.
Nincs semmilyen felvezetés, vagy ismertetés: a regény tíz nagy részre osztva dolgozza fel ezt a közel hatszáz évet különféle, hol jelentéktelenebb, hol tiszteletreméltóbb szereplők életútjain keresztül, és igazából hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy mind az olvasóban, mind a kisebb szereplőkben is tudatosuljon a tény, miszerint Európa gyakorlatilag nincs többé. A fejezetekben nyomon követhetjük, hogy a helyi sötét középkorból hogyan lábalnak ki az emberek, és indulnak meg a fejlődés útján, ami – talán nem annyira meglepő módon – erőszakos hódításokat és világháborút hoz magával, hogy aztán a végén eljöjjön a megvilágosodás, és rájöjjenek az emberek, hogy lehetne tudatosabban is élni. Nem akarom kritizálni Robinson kutatómunkáját, mert mind a hatszáz oldalon érződik, hogy bődületesen nagy anyaggyűjtés és gondosan, az összes részletbe belemenő filozófiai kérdések, illetve gondolatmenetek vannak felépítve a regényben, de számomra csalódást jelent a Rizs és a só évei abból a szempontból, hogy az író elképzelései szerint Európa nélkül is lényegében egy ugyanolyan világ lenne, mint amilyenben ma élünk. Az emberiséget ugyanúgy sújtották volna vallási kérdések, és ugyanúgy nem úszták volna meg a világháborút, ráadásul többnyire felfedezték volna ugyanazokat a dolgokat is, amiknek végül a feltalálása európai nevekhez köthető a valóságban. Ugyanakkor persze elfogadható ez a feltevés, ha azt mondjuk, hogy az emberek valójában mind ugyanolyanok, de akkor meg az egész pont a kiábrándító mivolta miatt nem egy nagy olvasási élmény – legalábbis nekünk, a földrészen élő emberek számára.
Igazából viszont nem ez a Rizs és a só évei igazi problémája, hanem maga az, ahogyan Robinson megírta. A regény valahol a kétharmadánál borzasztó száraz hangnemre vált, így a végére pont olyan lesz, mint egy vaskos, poros történelemkönyv. Az ember ugyan befejezi, ha már elkezdte, de az utolsó lapokhoz szó szerint meg kell erőszakolnia magát, annyira unalmas, monoton a szöveg. Pedig nem ez jellemző az első négyszáz oldalra: én még különösen szellemesnek is találtam, hogy az első rész – ami egy nagy mongol katona kínai rabszolgává válását meséli el – Wu Cheng’en Nyugati utazás című klasszikusának a stílusában íródott, vagy hogy Amerika felfedezése már-már akciófilmbe illő jelenetekkel van tarkítva a végén, mikoris a kínaiak nem tudnak békében távozni. Ugyancsak élvezetes volt a világtalan rónin beszámolója a pszichedelikus látomásáról az indiánoknak, a lacrosse játék hosszú és élvezetes leírása, valamint egy másik részben a különböző tudományos felfedezések, vagy a spanyol kísértetvárosok felfedezése és benépesítése. Robinson élvezetesen, lelkesen ír ezekről a dolgokról, és csak akkor veszti el a jó hangnemét, amikor vallásról, vagy háborúról van szó dialógusnyinál hosszabb terjedelemben.
Alapvetően tehát nem az alapötlettel van baj, hanem a megvalósítással. Olyan érzésem van, mintha túl nagy feladatra vállalkozott volna Robinson, vagy túl gyorsan írta meg két más témájú regénye között a Rizs és a só éveit. Végeredményében ugyanis egy részletgazdag, aprólékosan és körültekintően felépített történelmi regénnyel van dolgunk, ami idővel pont önmaga csapdájába esik, és nem tudja elkerülni azt, hogy egy olyan történelemkönyvvé váljon, amit egyszer mindannyian elolvasunk muszájból, utána viszont elő nem vesszük többé. Erre az érzésre emlékeztet a Rizs és a só évei: amennyire élveztem az elején, annyira belesavanyodtam a végére. Hiába a jó elgondolása és minden hitelessége, intellektualitása, döbbenetessége, ez nem az a regény, amit többször is előveszünk majd. Azt mindenesetre el tudom képzelni, hogy a bölcsészek, vagy a sci-fi irodalom legvastagabb regényeit többször is átnyálazó rajongói élvezni fogják végig a könyvet: nekik valószínűleg az a néhány száz oldalnyi szárazság meg sem kottyan majd.
Linkek: