Aki nem csak olvassa a magyar nyelven megjelenő sci-fiket, hanem némi figyelemmel is követi a bejelentéseket és a várható újdonságokat, annak nem új Ken MacLeod debütálása, hiszen az Ulpius-ház néhai tudományos fantasztikus sorozatába be volt ütemezve a Kozmonauták vára című könyv megjelentetése olyannyira, hogy már borítója is volt a sajtóanyag mellett. Nem sokkal később azonban a kiadó érthetetlen módon felhagyott a stílussal (gondolom nem fogytak a kiadványok ötszámjegynyi mennyiségben), így a könyv – és még jó pár társa – a süllyesztőbe került, és valószínűleg soha nem jelentek volna meg, ha a hamvaiból feltámadt Galaktika fel nem várásolja a kiadási jogokat. Jóval megkésve tehát, de végre beszerezhető a Kozmonauták vára, ami mai szemmel nézve már egyáltalán nem teremt új szintet és elvárásokat a közösség részéről, de ettől még egy egészen élvezetes olvasmány.

Ken MacLeod a skót sci-fi alkotótábor egyik leghíresebb alakja Iain M. Banks mellett, és nem csak abban hasonlítanak egymásra, hogy mindketten 1954-ben születtek és sci-fit írnak, hanem, hogy még azon belül is meglepő közelségű témákat dolgoznak fel a regényeik. MacLeod munkássága ugyan nem ölt akkora méreteket, mint Banks-é, de panaszra nincs oka: neki is megvoltak bemutatkozás gyanánt a kötelező ciklusai (a Kozmonauták vára konkrétan a második, Fénynél sebesebben – Engines Of Light – című sorozat első része), és bár az utóbbi években inkább különálló regényekkel örvendezteti meg a rajongóit, a siker így sem marad el. Ken MacLeod többszörös díjnyertes sci-fi író; kétszer nyert Prometheus Awardot és egyszer a British Science Fiction Association méltó elismerését. A Kozmonauták vára is a megjelenése után (2000) jelölve lett Arthur C. Clarke– és Hugo-díjakra, más kérdés, hogy az akkori győztesek mellett esélye sem volt (az előbbit China Miéville Perdido pályaudvar, végállomása, míg az utóbbit Neil Gaiman Amerikai istenek című munkája nyerte meg).

Vitathatatlan ugyanis, hogy a Kozmonauták vára nem rossz regény, de azért messze nem tartozik abba a kategóriába, amit nem csak az imént említett két, díjnyertes és kultikus darab, hanem sok más műremek alkot. A történet két időben játszódik: az egyik a közeli, olyan negyven-ötven évvel későbbi jövőben, a másik pedig a többszáz évvel távolibban, a két idősík főszereplői közt pedig rokoni kapcsolat van. A kevésbé idegennek tűnő szálon egy Matt Cairns nevű hardverspecialista kalandjait követhetjük nyomon a Földön, míg a másikon Gregor Cairns tengerbiológus növendék szemszögéből ismerkedhetünk meg az emberiség egyik lehetséges jövőképével. Az előbbiben Európa egyfajta EU-Szovjetunió egyesülés után az oroszok elnyomása alatt él, és Amerikával való ellenséges viszonya egy negyedik világháború kitörésével fenyeget, utóbbiban pedig a Mingulay bolygón, különféle idegen civilizációk elnyomásától szenved egy kutatócsoport-kolóniából kinőtt nemzedék.

A cselekmény gyújtópontja az idegenekkel való kapcsolatfelvétel a posztszovjet utópiában, akik önszántukból adják meg egy űrhajónak és a hajtóművének a vázlatait az emberek számára, ami ki tudja, milyen okból kifolyólag, de valahogy a főhősünkhöz kerül, aki ennek köszönhetően rögtön jelentős veszélyforrássá válik, és a tengerentúlon kell menedéket keresnie, ahonnan kisvártatva már a Tyitov-űrállomáson (azon a helyen, ahol a kapcsolat létrejött) találja magát. Időben távoli rokona eközben az egyik legnagyobb szerelmi csalódását éli át, és szintén egy furcsa véletlen folytán pont ekkor kéri fel a nagyapja, hogy segítsen befejezni a rejtélyes Nagy Munkát, amin a tudósok már generációk óta dolgoznak. Gondolom, mondanom sem kell, hogy idővel felfedezhető valamiféle párhuzam és összefüggés a két kor cselekménye közt, mialatt a főszereplők több izgalmas kalandot is megjárnak és végül jókorát hozzátesznek az emberiség történelméhez.

Jócskán izgalmas tehát a regény, de ehhez sajnos társul pár gyermekbetegség is. Én nem ismerem az írót, ezért nem tudom eldönteni, hogy ötvennégyéves kora ellenére még soha nem volt szerelmes, vagy szándékosan ábrázolja ilyen egyszerűen ezt a dolgot, de a Kozmonauták várában valahogy a szerelem messze nem olyan összetett és intenzív érzés, mint amilyen valójában. Ugyancsak furcsállom Matt Cairns kalandjait a Tyitov-űrállomáson, számomra legalábbis furcsa, hogy egy olyan ember, aki soha ilyen környezetben nem volt még, mennyire egyszerűen képes alkalmazkodni mindenhez, és milyen lazán be tud illeszkedni a tudományos csapatba. Szintén nem érzem erős elemnek a güzük (az ősprogramozók) szubkultúráját sem: valamivel bemutathatta volna őket részletesebben MacLeod, és lehet, hogy nem éppen MS-DOS– és Linux-specialistákként kellett volna ábrázolnia őket, hiszen 2000-ben már látható volt, hogy egyik operációs rendszer sem lesz meghatározó a jövőben.

Ugyanakkor szerencsére pozitívumból jóval több van. Mindkét időszál cselekményvezetése élvezetes, és öröm volt olvasni Mingulay történelmét, a rajta található élet eredetét. Nagyon tetszettek a szaurusz karakterek, és remélem, hogy a folytatásban többet is megtudunk majd a történelmükről, kultúrájukról és Ó-Szauruszvárosról is, mint ahogy figyelemfelkeltő a krakok (hatalmas vízi lények, melyekkel hajókat navigálnak az emberek) szerepe is, akiket pont a szauruszok tisztelnek, mert tudnak kommunikálni az állítólagos istenekkel. S talán en bloc jól sikerült az egész jövőkép, mert MacLeod még egy ilyen lehetetlen dologról is úgy tud írni, hogy az olvasó elhiszi: igen, akár így is végezhetjük. Mindazonáltal, akármennyire is szeretnék négyest adni a könyvre, nem tudok. Felháborító ugyanis, hogy a kiadó mennyi helyesírási és tördelési hibát benne hagyott a kiadásban. Ezek gyakori előfordulása eleinte csak szemet szúró, idővel már azonban kifejezetten idegesítő (s más Galaktika-könyvekkel kapcsolatos tapasztalataim, illetve fórumok böngészése után kijelenthetem, hogy nem egyedülálló esetről van szó). Persze azért próbálom az egésznek a jó oldalát nézni, és kivételesen most először örülök annak, hogy még az ilyen kis kiadók között is ekkora verseny zajlik az olvasók megszerzéséért. Ha ugyanis nem lenne, akkor most Ken MacLeoddal és egy ígéretesnek tűnő trilógia nyitódarabjával kevesebbet olvastam volna a sci-fi kincsestárából. Hármas.