Lawrence Blockkal többször is foglalkoztam már, de egyszer sem olyan komolysággal, ahogy megérdemelné. Az idén hetvenharmadik születésnapját ünneplő New York-i író a hard-boiled krimi műfajának egyik leg(el)ismertebb kortárs alakja, több mint ötven regényt írt. Ezek közül a legkiemelkedőbb a Matthew Scudder-sorozat (és szorosan a nyomában liheg Bernie Rhodenbarr is a maga szórakoztatóbb hangvételű, betöréses köteteivel), amivel számos szakmai díjat elnyert. Eleinte azonban egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ezek a könyvek fogják meghozni neki a sikert. Maga Block sem titkolta soha, hogy eredetileg csak pár történetnyire tervezte a magányos exzsaru nem hivatalos magándetektívként folytatott nyomozásait, amit látszólag 1976-82 közt le is tudott öt könyv formájában. Állítólag viszont tett valamikor egy ígéretet az akkori szerkesztőjének, hogy mindenképp ír majd még ezekhez egy novellát később, és miután ezt befejezte, úgy döntött, hogy folytatja a regényeket is. (Ha engem kérdeztek, szerintem ebben a döntésben nagy szerepet játszott az is, hogy az eredetileg utolsónak szánt Nyolcmillió halál című könyv akkora sikert aratott, mint az első négy darab együtt.)

Így tart az ötrészesnek szánt széria jelenleg tizenhatnál, itthon pedig tavaly ősz óta kapható Hosszú út a sírkertbe (A Ticket To The Boneyard) címmel a nyolcadik, és egyáltalán nem merész dolog megkockáztatni, hogy ez az eddigi legjobb. Aki esetleg még egyet sem olvasott volna, annak röviden felvázolom a regények hátterét: a főszereplő Matthew Scudder, aki a New York-i rendőrségnél szolgált hosszú éveken át, viszont egyszer egy lövöldözés során vétlenül halálosan megsebesített egy kislányt. Ezt képtelen volt feldolgozni, ezért kilépett a kötelékből, sőt, később a családját is elhagyta. A könyvek alatt Hell’s Kitchen egyik szállodájában bérel egy szobát, a legeslegjobb barátja pedig hosszú ideje az alkohol, idővel azonban ez változik. Megélhetésként főleg ismerősöknek és azok ismerőseinek tesz apróbb szívességeket: utána jár egy-két ügynek, megkeres pár embert és elbeszélget velük. Természetesen idővel minden esetben gyilkosságok után kezd nyomozni, és soha nem vall szégyent, de egy pillanatra se gondoljuk azt, hogy Scudder holmi szuperdetektív lenne. Csupán egy érzelmileg taccsra vágott ember, akinek a józan pillanataiban még mindig vág az esze.

A Hosszú út a sírkertbe viszont más ilyen szempontból: Scuddert ezúttal a múltja kísérti, méghozzá olyan borzasztóan és fájdalmasan, ahogy azt nehéz elképzelni. Egy régi ügyéről van szó: tizenkét évvel korábban sittre vágott egy szörnyeteget, aki a bírósági ítélet után megfogadta, hogy amint kiszabadul, elkapja és megöli a szeretteit. Scudder körül pedig egyik pillanatról a másikra elkezdenek hullani a nők, ráadásul a gyilkos nem válogat ama tekintetben sem, hogy szeretőkről, barátokról, vagy régi ismerősökről van szó, sőt, még főszereplőnk egyik névrokonával is végez. A rendőrség meg tehetetlen, mert még csak rá sem tudják bizonyítani az elkövetett gyilkosságokat a szörnyetegre, ezért Scuddernek saját kezébe kell vennie az ügyet. Persze amúgy sem tehetne másként: a gyilkos érthetően a tudtára adta, hogy miután végzett mindenkivel, ő következik. Úgyhogy megkezdődik a versenyfutás az idővel, a még élő szerettek biztonságba helyezésével, és természetesen mellette a titkos magánnyomozással, ami persze ezúttal is célravezető, hiszen Scudder úgy ismeri New York kisstílű bűnözőkből álló alvilágát, mint a saját tenyerét.

A Hosszú út a sírkertbe különböző angol nyelvű kiadásai

A könyv végig jól felépített gondolatmeneteken keresztül halad, még az utolsó lapokon is rendkívül következetes és logikus. A szorult helyzetekben nincsen isteni közbeavatkozás, Scudder képességei egyszer sem válnak emberfelettivé. Block ezúttal sem követett el hibákat, de most még a részletekben is alaposabb, mint bármikor máskor. Scudder anonim alkoholista gyűlésekre jár, magányos sétái és belső szenvedései alatt sokszor gondolkodik az életről általánosságban és saját példáján keresztül. A gondolatai sosem világmegváltó alaptételek, mindössze egy olyan embert mutatnak be, akit megtört a múltja, és nehezen képes már bárkit közel engedni magához. Képes azonban a karakterfejlődésre, és egyrészt ennek köszönhetően nagyon jó a Hosszú út a sírkertbe (ezt egyébként már az előző rész, a Penge élén is megelőlegezte). Visszatér az imént említett regény egyik szereplője, nevezetesen a véres henteskötényt viselő Mickey Ballou, akiben úgy tűnik, hogy Scudder barátra lel. Emellett már egyre több napja józan, ami szintén hatással van rá és a gondolataira, mondhatni egy egyre inkább változó főszereplővel van dolgunk az első kötetek fényében.

Leginkább mégis elrettentő borzalmai miatt válik a Hosszú út a sírkertbe igazi klasszikussá. A hatodik könyvtől kezdődően New York bűnvilága már nem csupán a jól ismert sablonokból és klisékből épül fel a regényekben; Block részről részre egyre komolyabb mélységet ad a városnak, ami mostanra forrotta ki magát igazán. Itt már nincsenek hatásvadász elemek, sem hangzatos mendemondákkal elhíresült mellékszereplők. Scudder kétszázhetvenöt oldalon át teljesen rezignált hangvételben, elfogadva, beletörődve mutatja be azt a várost, amiben él, azt az arcát, amit ő nap, mint nap lát. Pitiáner bűnözőkkel találkozik, akik semmilyen színben nem tűnnek fel: egyszerűen csak ott vannak, és kész. Block nem foglal állást, a mocsok és szenny ábrázolásán keresztül nem célja a társadalomkritika, mert vélhetően a regény írásakor – 1990 – már ő is tudta, hogy ez ellen nem lehet tenni semmit, csak túlélni. Eddig is voltak már kiváló részei a Scudder-sorozatnak, de gyanítom, hogy ezzel kezdődnek a csúcsdarabok; az pedig tényleg Block írói zsenijéről tesz tanúbizonyságot, hogy úgy építette fel mindezt tökéletesre, hogy gyakorlatilag bármelyik résszel elkezdhetik azok is, akik eddig nem ismerték – akár ezzel a könyvvel is.