A Hóvihar egyelőre utolsó abban a sorban, melyet a zseniális Az opricsnyik egy napja című művel kezdett meg Szorokin, s kalauzolta el olvasóját a futurisztikus Oroszország bizarr világába. Ezt az országot az oligarchákat leigázó uralkodó (a múlt nagyságát, “aranykorát” idéző cárizmus restaurációjával) irányítja militáns, újarisztokrata adminisztrációjának élén. A sorban második Cukor-Kreml színes, ugyanakkor fájdalmas életképei után a nagy stílusvirtuóz szerző legutóbbi írásában koherens szöveggel és lineáris időkezeléssel klasszikusokat idéz meg. Hőse, Platon Iljics Garin, a vidéki orvos akár Puskin, Tolsztoj vagy Csehov alkotásaiból is kiléphetett volna, ahogyan hivatástudattól vezérelve küzd, de mégis idegenként téblábol az orosz vidék kíméletlen természeti erőivel szemben, értetlenül szemlélve a helyiek életét és cselekedeteit.

Az alapsztori igazi orosz toposz, nem érdemes különösebben ragozni. Valahol távol, északon járvány pusztít (hozzáteszem, már itt megjelenik egy később egyre nagyobb teret befogó szürreális elem, hisz a járvány zombivá teszi a fertőzötteket), Garin az egyik közeli városból pedig elindul az életmentő vakcinával. Nem tud megfelelő lovakat szerezni az egyre keményebb vihar által sújtott északi falvakban, s a helybéli fuvaros, Perhusa segítségére szorul, aki megígéri neki, hogy elviszi céljáig. A két férfi persze tűz és víz, nem értik egymást, egymás motivációit, értékrendjét, de a sorscsapásokkal teli út természetesen közelebb hozza őket egymáshoz.

Hogy a vakcina eljut-e a fertőzöttekhez, a nagy cél és az emberi akarat győzedelmeskedik-e a természet erői felett, s a kíméletlen hóvihar milyen nehézségek elé állítja a két főhőst, nos, ezek a kérdések folyamatos izgalomban tartják az olvasót. Ugyanakkor Garin és Perhusa szenvedése, az epikus méreteket öltő, metafizikai síkra emelt szenvedés a balszerencsés események következtében már-már elviselhetetlen a befogadó számára. Gyakran éreztem azt olvasás közben, hogy kész, ezt már nem lehet fokozni, én ezt nem akarom tovább elviselni, elegem van. Knut Hamsun Éhsége kapcsán voltak hasonló benyomásaim, de sajnos utóbbi mű ki is fogott rajtam. Perhusa párhuzamba állítható a norvég mű narrátor hősével, azt a jóindulatú, szinte már ostobán és irritálóan jóságos, egyszerű figurát jeleníti meg, aki pokollá teszi saját életét, miközben sokkal jobb sorsot érdemelne, ha a sors érdemek szerint osztaná a boldogságot. Az a típus, akit legszívesebben irgalmatlanul fenékbe rúgnék, és azt mondanám: nézz magadba ember, gondolj magadra, segíts magadon! Az orvos figurája “egészséges” önzéssel ellenpontozza naiv és ártatlan segítőjét. Az ő abszolút háromdimenziós, hús-vér karakterével könnyű azonosulni.

Több oka van annak, hogy a rettenetes balszerencse állandó jelenléte ellenére élvezettel olvastam végig a Hóvihart. Egyrészt a patetikus máz mindig épp időben olvadt le egy-egy elképesztően abszurd jelenet hatására (megjelenik a mesék törpékkel és óriásokkal teli világa, vagy a szürreális jövő, amiben a modern technika a szegénység kényszermegoldásaival párosul). Másrészt, amikor már-már lemondtam arról, hogy átlépjek abba a delíriumszerű, enyhén szentimentális és szédítő szorokini álomvilágba, amivel rajongójává tett, arcomba vágja Perhusa múltjának legmeghatározóbb epizódját a zárlatban, és a szívem összefacsarodik a gyönyörűségtől.

A posztmodern, konstruktivista szerzőnek tartott Szorokin ujjgyakorlatként hozza (részben talán parodizálja) a nagy orosz drámai hőst, a nagy orosz bánattal és érzelmekkel, miközben frenetikus tehetséggel játszik el a klasszikus stílussal, és színezi ki az egészet a védjegyének számító abszurd és szürreális elemekkel. Nem lehetett könnyű dolga a kitűnő fordítást végző M. Nagy Miklósnak, amikor megpróbálta visszaadni az eredeti mű hangvételét és stílusát. Nehéz megítélnem, hogy mennyire járt sikerrel, hiszen az orosz verziót nem olvashattam, mégis úgy gondolom, remekül oldotta meg a feladatot, hiszen néha úgy is megértettem a lényeget, hogy a szavak jelentését nem fogtam fel, ez pedig alapvető egy ilyen játékos szerző esetében.

A Hóvihar is pontosan olyan, mint írója, szép és érzelmes, de szikár és kegyetlen, provokatív és zavarba ejtő, de visszafogott és letisztult. Elképzelhető, hogy régebbi, igazán avantgarde írásaihoz képest már engedményeket tesz a közízlés oltárán, de valószínűbb, hogy az orosz néplélek szócsöve organikus fejlődés (változás) után jutott el a posztmodernt követő, bekategorizálhatatlan kifejezésmódig. A lényeg számomra mégis az, hogy most is meg tud lepni, meg tud indítani, és ez egészen különleges.