A Time Magazine így (lásd cím) foglalta össze Thomas Pynchon A 49-es tétel kiáltása című könyvét. A regény legalább annyira bonyolult, sőt kaotikus, mint amennyire ez a találó elnevezés sugallja. Pynchonra időt kell fordítani, mert az olvasó könnyen elvész a többrétegű jelentéstartalommal rendelkező, útvesztőkkel teli világban – jómagam is többször eltévedtem. Ezért ez nem az a könyv, amit az ember tízperces villamosozások alkalmával előkap értelmes időtöltés gyanánt. Viszont ez a megfelelő könyv a posztmodern-kedvelőknek, akik szeretnek és tudnak időt szánni arra, hogy világméretű összeesküvéseket leplezzenek le.
Oedipa Maast egy volt, tehetős szeretője végrendeletének végrehajtásával bízza meg. Az egzekútori feladat teljesítése során belebotlik egy titkos postahálózat jelébe, ezért aztán az elhunyt vagyontárgyainak elárverezésekor a 49-es számot kapó bélyeggyűjtemény rejtélye után ered. A hatvanas évekbeli Kalifornia zűrzavarában egyre közelebb, vagy távolabb kerül a megfejtéshez – ezt ő maga sem tudja eldönteni. Az egyre irreálisabbá váló nyomozás alatt kicsúszik a lába alól a talaj, egy Erzsébet-kori bosszúdrámában véli megtalálni a kulcsot, majd a termodinamika törvényei is megkérdőjeleznek, arról nem is beszélve, hogy egy érzelmektől elzárkózó, beteg szektával is kapcsolatba kerül. Nem csoda, hogy végül azt hiszi, megbolondult. Kétségbeesésében hazarohan az LSD hatása alatt álló, önmagából kifordult férjhez, és a téveszmékkel küszködő pszichológusához, aki bevallja, a második világháborúban zsidókon végzett kísérleteket. A történet tehát felettébb bizarr.
Általában fáradtan, darabos olvasásokra futja mostanában az időmből, ezért sokkal nehezebbnek bizonyult a regény, mint ahogy alig 200 oldalas terjedelme és az első néhány oldal után becsültem. A helyzet az, hogy Pynchon stílusa néha követhetetlenül csapodárnak, túlburjánzónak tűnt. Aztán rájöttem, hogy velem van a baj: rosszul olvasom. Ezért inkább félretettem, megvártam, amíg nyugodtabban, pihenten tudok leülni a 49-es tételhez. Így is időbe telt, amíg ráhangolódtam, de bevallom, még jó párszor át kellene rágnom magam rajta, hogy teljesen átjöjjön a mondanivaló, és maximálisan kiélvezhető legyen az író nyelvi játéka. Ne higgyétek, hogy az én felfogóképességemmel van a baj, hanem Pynchon olyan eszméletlenül színes világot fest fel, olyan sokféle síkon értelmezhető és annyi popkulturális utalás van benne, hogy nem elég az egyszeri olvasás.
Ez természetesen pozitívum, mivel gondolkodásra ösztönöz. Egy-egy újabb “Pynchon-rejtély” megértése, kibontása óriási megelégedéssel töltheti el az olvasót. Aztán hátralapoz az ember Széky János fordító magyarázatához, és rájön, hogy koránt sem lebbentette fel az összes fátylat az író mesteri fogásairól. Annak külön elismerésem, aki angolul próbálkozik a regénnyel, bár maga a fordító is – aki egyébként nagyon jó munkát végzett – figyelmeztet a könyv elején, hogy Pynchon stílusát nehéz más nyelvbe átültetni, mivel nagy felelősség terheli a fordítót a jelentéstartalom helyes közvetítése miatt. Felsőfokú angol tudással is erősen neki kellene készülődni a regénynek, mivel még magyarul is néha kapkodtam a fejem a fantasztikumot súroló látomások között. Mert igenis látomásokról van szó, a főszereplő ugyanis a valóság és képzelet, őrültség és józan ész határán mozog, de ezek a határok is szépen lassan elmosódnak és drogos kábulattá válik a történet. Úgyhogy, gyerekek, ne nyúljatok drogokhoz, a Pynchon-fél trip önmagában is istenes elszállás!
Linkek: