A skandináv ifjúsági irodalom fura egy jószág. Nemcsak azt nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen kinek is szól, de néha még azt is, hogy egyáltalán kikről szól. Ilyenkor lehet előhúzni a jokert: mindenki döntse el maga.
A Minou szigeténél pedig nagy a döntési szabadság, hiszen a személyesnek tűnő történet nem más, mint fehér vászon, amire azt festesz, amit akarsz. A festéket és az ecseteket a dán születésű, de Sydneyben élő Mette Jakobsen szolgáltatja, akinek ez az első könyve. Egy tizenkét éves kislányról, Minouról szól, aki az apjával él egy szigeten. Ez a sziget “olyan kicsi, hogy egyetlen térképen sem szerepel”, de ahhoz mégis elég nagy, hogy a hullámok pont itt sodorjanak a partra egy halott fiút. Minout és az apját valósággal megbabonázza a halott fiú, illetve az őt körüllengő rejtély. A lényegében lakatlan sziget magányos kislánya tehát elhatározza, hogy kideríti a halott fiú titkát: honnan jött, mit jelent a nála talált levél, miért halt meg, és miért árasztja magából narancsos sütemény illatát.
Ötven perc alatt körbejárható ismeretlen sziget, ahova egy narancsillatú halott fiú érkezik – az alapötlet gyakorlatilag tankönyvi példája lehetne a mágikus realizmusnak, de Jakobsen munkája elvileg gyerekkönyv, így aztán nyugodtan hívhatjuk egyszerűen mesének is. Annak mondjuk nagyon is józan, időnként egyenesen kisrealista. A 250 oldalban megismerjük a sziget többi lakójának, Ládásnak, Tiszteletesnek és Nevenincs kutyának a mindennapjait, a sziget apró zugait, a sajátos időjárást – mindent, amit kibillent egyensúlyából a váratlan vendég, akiről gondoskodni kell, amíg meg nem érkezik a következő teherszállító hajó. Minou és az apja tehát az otthonába szállítják a halott fiút, és óvni kezdik, akár egy csecsemőt.
Mette Jakobsen
A könyvben végig a táj- és hangulatfestés dominál a cselekményvezetés felett, ami ezúttal egészen pozitív megoldás: Jakobsen soraiból csak úgy árad a tenger illata és a szél süvítése. Upor László fordításában az írónő szépelgéstől mentes érzékenységgel és rendkívül erős képiességgel ír a természettel mély szimbiózisban élő emberről. A lényegi események és párbeszédek terén már kevésbé meggyőző. Az is lehet, hogy szándékosan nem akar komolyabb sodrást a könyvnek, hiszen egy ilyen csendes szigethez adekvát a zen tempó. De még ezzel együtt is kicsit sok a vontatott és céltalan epizód, és nagyon nehezen térünk rá a valódi konfliktusra. Hogy a halott fiú narancsillata igazából pont ugyanolyan, mint mikor régen Minou anyukája narancsos süteményt sütött. És aztán egy nap örökre eltűnt. És hogy meghalt-e, vagy csak maga mögött hagyott mindent, sosem derült ki. De talán ő küldte a halott fiút? Talán üzenni akar vele Minounak?
A sorok között szerencsére mindig megbújik egy újabb kérdés, esetleg még egy-egy csavar is, hogy előregördítse a lassan kibontakozó, de annál szebben megírt történetet. Aztán hogy ez a történet mit jelent tulajdonképpen, illetve kinek ajánlanám, az már fogas kérdés. Ártalmatlan, annyi biztos, és sok benne a szabad felület az olvasó saját személyiségének. Elvileg tehát bárki élvezettel forgathatja. Az összkép viszont borongósabb és filozofálgatósabb annál, hogy Minou-korabeli gyerkőcök kedvence legyen (nem is lett). Kamaszkortól és attól fölfelé pedig a súlytalanság veszélye fenyeget. Valami varázsa márpedig van. Én három hónapja olvastam, és még most is tisztán emlékszem a sziget különös hangulatára. És igazából jó volt ott lenni.