Legkedvencebb sorozatgyilkosunk immár második alkalommal fut neki papírra nyomott formában freudi szimbólumrendszerek és töménytelen mennyiségű, elgazdátlanodó testrész szegélyezte útjának. A Dexter sorozat második kötete, a Drága, dolgos Dexter továbballiterálja múzsák által torzan homlokon csókolt emberünket, aki egyre inkább igyekszik emberré válni, bár ebben határozottan feltartják holmi konkurens mészárosok.
A második részek logikusságának sodrásában haladó Drága, dolgos Dexter okos, felépített kötet az első rész kiváló és izgalmas alapötlete után. Jeff Lindsay érezhetően törekedik a szérialkotás irányába – nekem legalábbis nagyon úgy jön le az egész könyv struktúrája, hogy a sorozat második évadához hasonlóan egyre mélyebbre jutunk Dexter fejében. Minduntalan felmerül a szörnyeteg és az emberi lét vonzatainak problematikája – és már egyébként itt jeleznem kell az egyik problémát a második epizóddal. Nevezetesen azt, hogy míg az első rész izgalmasságában és szövevényességében azonos szinten volt a szitkomírók adaptált anyagával, a Dexter második évada – melyet épp a könyv megszerzése előtt fejeztem be – bizony furcsamód alulmarad. Az adaptált forgatókönyv messze jobb, mint a Drága, dolgos Dexter szöveganyaga.
Míg az első rész története nagy vonalakban megegyezett a sorozat nyitóévadával, a folytatás össze sem vethető, a szitkom teljesen átírt, mondhatni sorozatosított, amerikanizáltabb folyásúvá tette az alapot, és az amilyen rosszul hangzik így, leírva, celluloidon mégis nagyon működik. A Drága, dolgos Dexterben csak pár motívum vetődik fel belőle – ami papíron maradt, az viszont elég sokáig egysíkű, egydimenziós. Az első száz oldal gyakorlatilag lineárisan, feleslegesen túlködösítve megy előre, néhol a banalitás határát súrolva. Szerencsére Dexter szellemessége nem kopott meg, sziporkázó sorozatgyilkosok között még mindig ő a király.
Itt sajnos a történet vérzik; nem nagyon akarok belemenni, mert annak spoilerkedés lenne a vége, de van egy olyan sejtésem, hogy Jeff nagyon ímmel-ámmal állt neki Dex második kalandjának, ami csak úgy a századik oldal környékén kezd el normális, ha nem is túl magas hőfokon égni. Onnantól viszont a legmelegebben ajánlom minden sorozatgyilkos-kedvelőnek. Az eleje nem egyéb, pusztán csupasz váz, amire még lehetett volna bőven pakolni. Ha nagyon költői akarnék lenni, mondhatnám, szinte érezni, hogy a Sötét Utas álma mélyebb, mint a legmélyebb óceánoké.
Linkek: