Úgy tűnhet, hogy el is árultam a történet végét, valójában viszont ismét egy tipikus houellebecq-i főhőst (természetesen férfit) ismerünk meg, akiből már az első oldalakon a mértéktelen közöny és a zsigeri, ugyanakkor céltalan cinizmus sugárzik. Jed Martin egy fiatal művész, aki először egy fotókiállítással szerez magának hírnevet. A Michelin különböző térképeiről készült felvételek felpezsdítik az ezredforduló utáni francia art közönséget, melybe Jed eleinte próbál is beleolvadni. Megismerkedik a Michelin vezető posztjában dolgozó orosz nővel, Olgával, akivel rövid romantikus (Houellebecq-től szokatlan módon nem erotikus) viszonyt kezd. Ezen kívül a közelgő kiállítás-megnyitó apropóján felveszi a kapcsolatot a híres-hírhedt francia íróval, Michel Houellebecq-kel is, aki akkortájt épp Írország egy eldugott falvában él. A két magányos farkas között különös, barátságnak tán nem is nevezhető barátság szövődik, pont még mielőtt szörnyű fordulatot venne a történet.

Minden kétséget kizáróan a könyv egyik legérdekesebb pontja, hogy Houellebecq saját magát teszi meg az egyik fontos mellékszereplővé. A végkifejletben kibomló – igencsak keserű – ars poetica mellett ez ugyanakkor elegáns ujjmutatás is az olvasóközönség felé: a fickó szándékosan rájátszik a körülötte kialakult, sokszor rosszmájú szóbeszédekre, és a könyvbeli írót egy iszákos, zavarodott és érzéketlen hülyének festi le, aki azért költözött Írországba, hogy már délután ágyba bújhasson az altató és egy üveg bor társaságában.

Nem sokkal jobb egyébként Jed Martin sem. A Michelin-térképek fotózása után különféle mesteremberek portréfestőjévé, és egyben az egyik legkeresettebb francia művésszé avanzsál. Ebből azonban nem kér, és élete utolsó éveit majdnem olyan burokban éli, amelyben az Egy sziget lehetőségének főhőse vegetált. A könyv utolsó harmadában szinte nincs is jelen, majd végül a teljes érdektelenséggel kikövezett úton ballag a halálba.

A (magyarul is megjelent) Elemi részecskék, a Csúcson és az Egy sziget lehetősége után joggal nevezhetnénk Houellebecq-et a francia Chuck Palahniuknak. Könyvei kegyetlen és kíméletlen látleletet adnak az ezredforduló köré csoportosult szennyről és a különböző társadalmi rétegek egyformán súlyos és menthetetlen dekadenciájáról. És jóllehet, A térkép és a táj már (majdnem) mentes a gyakran gyomorforgató naturalizmustól, az olykor már-már coelhósan elnagyolt és hangzatos filozófiai okfejtésektől, valamint a minden szereplőben genetikailag kódolt szexuális devianciától – kritikai éle még visszafogottsága ellenére is húsbavágó. Houellebecq kultúrpesszimizmustól és globalizációkritikától terhes véleménye ötödik könyvében is változatlan: az emberiségnek befellegzett. Itt még nem annyira, mint az Egy sziget lehetőségének letaglózó disztópiájában, de már csak órák kérdése. Itt még felfelé is tud ívelni egy kudarcra ítélt emberi sors, mielőtt ténylegesen kudarccá válna.