Először félreolvastam az idézetet: „Mikor temettél utoljára nemzedéket?”. Csak később tűnt fel, hogy hibáztam, de rájöttem, ez az új mottó is tökéletesen illik a történethez. Mégis hogyan?

Bedford szürke, átlagos kisváros, ráadásul egy eseménytelen, sivár korszakban, 1995-ben – hiába kardoskodnak sokan amellett, hogy a kilencvenes évek jók, izgalmasak voltak – a regény főszereplői mégis iszonyatosan érzik magukat. Ezért, hogy legyen valami, amiben hinni lehet, valami, ami megkülönbözteti őket az átlagostól, valami, amitől lehetnek valakik, a hatvanas évekbe varázsolják magukat. A titkos beatnik klub tagjai a tökéletes, makulátlan hipség érdekében szinte folyamatosan napszemüveget hordanak, füveznek, meditálnak, verseket írnak, harminc évvel ezelőtti szlenget használnak, jazzt és Dylant hallgatnak. Ez még tűnhet coolnak, főleg azoknak, akik a kor szerelmesei. De Jack (aki Jack Kerouacról nevezte el magát), Neal (aki igazából Matthew, de Neal Cassady miatt megváltoztatta nevét), Maggie és a kiscsapathoz később csatlakozó Mary szélsőségen mímelik a korszak feltámasztását. Ha anyuciék rádiót hallgatnak, tüntetőleg a fülükre szorítják a kezüket, a város hipetlennek bélyegzett utcáiba nem teszik be a lábukat, Kerouac Útonját pedig memoriterként szóról szóra bemagolják.

Tiniként biztos vonzódtam volna egy ennyire “misztikus”, zárt klubhoz, de felnőttként már csak saját koruk és a hatvanas évek szánalmas paródiájának tűnik az ügyködésük. A nagy baj az, hogy ők is már túl vannak a húszon, mégis kétségbeesetten igyekeznek fenntartani a saját kis művilágukat, mert nehéz más kapaszkodót találniuk egy eszmék nélküli évtizedben. Azzal, hogy más időbe, helyre kell menekülniük, saját generációjuk és saját maguk kudarcát igazolják. A pofon pedig akkora, hogy a fal adja a másikat, mivel a mentsváruk, a beat korszak életérzése is kiüresedik. Azaz teremtenek, illetve igyekeznek teremteni egy nemzedéket, de aztán el is kell temetniük azt. Ebben az értelemben nem tévedtem nagyot.

A vég kezdete Mary érkezésére datálódik. Egy házibulin fedezi fel magának az addig három főt számláló társaságot, amelyhez mindenképpen csatlakozni akar, mivel Jack nem kicsit megtetszik neki. A szálak természetesen összekuszálódnak, Neal elkezd ráhajtani, Maggie, Jack csaja pedig durva féltékenységi rohamokat rendez le – eddig elég gyermeteg. Na de aztán a sors úgy hozza, hogy Mary a klub kulcsfontosságú tagjává emelkedik, egyszerűen azért, mert tud vezetni. Jack, a bandavezér, ugyanis kitalálja, hogy ők is Útra kelnek, fogják magukat és szélsebesen indulnak el egy szakadék felé. Hogy eufémikusan fogalmazzak, az események odáig fajulnak, hogy létrehoznak egy kisebb szexuális forradalmat. Azzal viszont nem számolnak, hogy lakoznak bennük olyan érzések, amiket nem lehet felülírni, illetve eltitkolni. Nem feltétlenül csak az intimitásról beszélek, hanem olyan felszínre hozott, elhallgatott szenvedélyekről, mint a játékgépezés, a diszkózene vagy a Top of the Pops. Lépésről lépésre buknak le egymás előtt, a trip alatt csupa olyan dologra derül fény, amelyek bűnnek számítanak egy hithű beatniknél. A világuk hitelességét veszti, újat kellene teremteniük valahogyan, de melyiküknek fog menni? Az öntörvényű, jóképű, magabiztos, de olykor hihetetlenül irritáló Jacknek? Vagy a kissé bizonytalan, érzékenyebb Nealnek? Esetleg a céltalan, életunt Marynek?

Litt szarkazmusa igazán szórakoztatóvá teszi a Gátlástalanok klubját, amellett, hogy komolyabb kérdésre is rávilágít. Manapság – leszámítva a gyengébb szubkulturális hatásokat – hiányzik egy viszonylag összefüggő, generációs eszme. Kell-e ez egyáltalán a fiataloknak? Litt ugyan elismeri a tömegmozgató eszmék fogyatékosságait, de határozott igennel válaszol a kérdése. Viszont azt is kimondja, hogy a nemzedékteremtés ma már szinte elérhetetlen cél, kemény feladat, amibe könnyen bele lehet bukni.

Linkek:

• Toby Litt hivatalos honlap
• Toby Litt @ MySpace
• Ulpius-ház Könyvkiadó